Méhnyakrák. Nincs nő, aki ne rettegne tőle. Mégsem megyünk el minden évben a kötelező szűrésre, mert drága, kellemetlen és egyáltalán. Én nem vagyok ilyen felelőtlen, de hiába tudom magamról, hogy hála a jó égnek és az egészséges életmódomnak, nincs nőgyászati problémám, mégis mindig összeszorul a gyomrom, amikor hallgatom a telefonban az aszisztens hölgy hangját az eredményről, mert ha egyszer nem a szokásos "gyönyörű P2-es" hangzik el a vonal másik oldalán, akkor bizony a földi pokol vár rám. Hamvaimból - Szentesi Éva - könyváruház. Eddig csak halvány sejtelmeim voltak arról, hogy mivel kellene szembenéznem akkor, ha bekövetkezne a legrosszabb (a családomban senkinek nem volt ilyen problémája, ezért nem kellett átélnem közelről, mint jelent ténylegesen ez a rettegett betegség), de most Szentesi Éva könyvéből megismerhettem a könyörtelen tényeket. Tabudöntögető, bátor, őszinte írás, amelyet nem az irodalmi értéke miatt olvastatnék el minden nőtársammal, hanem azért, hogy egy életre rögzüljön bennük, mit kockáztatnak, amikor mondvacsinált okok miatt nem mennek el a méhnyakrákszűrésre.
Úgy kell őket elképzelni, mint a jó zsaru/rossz zsarut, valaki szolgál, valaki pedig teljességgel közömbös az egyén iránt. A szerencsén, netán a sorson számonkérhető, kihez kerülünk, vagy egyáltalán észrevesszük-e időben a jeleket. 28. oldal Parányi dolgokról beszélünk, mégis olyan félelmetes kimondani azt a szót, hogy rák. Legyőzhet minket ez a kis hülye valami, ha engedjük neki. Olyan nehéz összerakni a gyógyulást. 122. oldal
Zselés, tömör, vörös anyag bomlott le belőlem. Talán a szívem volt az. Az orvos hamar fogadott. Azt mondta, nyugalom, ez valószínűleg csak a gyógyszer hatása. Nemrég váltottam fogamzásgátlót, az néha galibát szokott okozni. De azért csinált egy rákszűrést. Egy hét múlva menjek vissza, felír addig vérzéscsillapítót, azt szedjem, meg a vastablettát. Megnyugodtam. Akkor itt nincs is baj. Persze a vérzés elállt, úgy, ahogy a doki mondta. Egy hét múlva visszamentem az SZTK-ba, ahol másvalaki fogadott. Béla fiatalabb volt, mint az előző orvos. Negyvenöt körül lehetett. Pökhendi modorral válaszolgatott, meg se vizsgált. Elállt a vérzés, kisasszony? Hát, akkor jól van, minden remek, viszontlátásra. Fogalmam sem volt abban a pillanatban arról, hogy a minden remek ben nincs benne az, hogy még nem érkezett meg a rákszűrésem eredménye. Éltem tovább az életem. Írtam, ettem is, de csak keveset, pont annyit, amennyire épp szükségem volt az életben maradáshoz. Hangos társaságokba jártam, sokat szórakoztam, hogy tompítsam a fájdalmam, ami Miklós után maradt, és ne halljam a folyton áradó gondolataimat.