– Mert az ő költészete, noha semmikép sem koturnusos vagy nagyképű, mégis minden ízében igazi magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már. Görög szépségek költőivel rokon ő, noha trafikoslányról és kiskocsmákról dalol; vagy rokon a Victoria-kor archangelikus nagy angolaival, akiket annyira ismert és szeretett, akiknek egypár költeményeiről a magyar versfordító művészet utolérhetetlen remekeit adta…" Tóth Árpád 1886. április 14-én született Aradon és 1928. november 7-én hunyt el Budapesten. TÓTH ÁRPÁD: KÖRÚTI HAJNAL Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja. Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
Ma este 8-fél 9 körül, a 32-es buszon ülve hazafelé tartottam és éppen ment le a nap. Tiszta volt a levegő, mert a tegnap esti hidegfront kisöpörte a szmogot, a párát és a forróságot, a lemenő nap fénye pedig aranysárgára festette a fákat, az emeletes házak felső szintjeit és az erkélyeket. Ősziesen melegsárga volt minden, simogatóan aranyló, annak ellenére, hogy júliusi este volt. És bár a nap éppen lement, az aranyba majd lassan narancsvörösbe hajló fények az épületeken és fákon a lenti Tóth Árpád verset juttatták eszembe. Tóth Árpád: Körúti hajnal Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja. Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
Ilyen ebben a költeményben: "a színek víg pacsirtái zengtek"; "lila dal". Tóth Árpád: Körúti hajnal Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja. Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága. A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére… Kép forrása: Pixabay
A nap verse Tóth Árpád Körúti hajnal című költeménye az impresszionista stílus gyönyörű darabja a magyar költészetben. Csupa kép, szín és hang a vers. A mindent beborító hajnal színeváltozása, fényviszonyai sajátos kontrasztokat, hangulatokat ébresztenek bennünk. Derengő, színtelen szürkeség Ez a vers a nagyvárosi táj ébredésének három mozzanatát rajzolja meg: a még derengő, színtelen szürkeséget (1. vsz. ), a felkelő nap első fényének varázsos bűvöletét (2–4. ), majd a nappali élet józan valóságát (5. ). Az első versszak a napkelte előtti pillanatokban rögzíti a pesti utcát dermedt, sötét, riasztó képekkel. A megszemélyesített hajnal "vak", "szennyes" és "szürke", s ebben a nyomasztó környezetben az álmos vicék (segédházmesterek) sem tűnnek hétköznapi embereknek, olyanok, mint a mesék rosszindulatú, gonoszkodó szellemei. Első sugarak Váratlanul, hirtelen változik meg az utca képe s vele a költő érzelmi világa is: a nap első sugarai színpompával ragyogják be a "vad kővidéket". A Végtelen Fény néhány perces csodája ünnepi hangulattal tölti meg a lelket, amely most a hétköznapok egyhangúsága fölé emelkedik.
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja. Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága. A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére...