Teréz vallotta, hogy minden kor szerzetesei alapjai az utánuk jövőknek, mindenki kezdet, és a neki hagyott jóról a még jobb felé kell haladnia. A múlt nem válasz a jelenre, most van a kezdet minden nemzedék számára. A Teréztől kapott örökség Az Avilai Szent Teréz által ránk hagyott lelki örökségéről szólva Török Csaba elsőként az imádságot emelte ki. Az imádság nem "eseti" cselekedet. Olyan nincs, hogy naponta háromszor imádkozom tíz percet. Ez nem működik. Avilai szent teréz zoltán atya. "Szüntelenül imádkozzatok! " (1Tessz 5, 17) Teréz szerint az imádság létmód: stílus, ahogy élek. Ahogy a szőlővessző állandóan rajta van a szőlőtövön, úgy kapcsolódunk mi is Krisztushoz. Nem más ez, mint imádság, állandó Isten-kapcsolat. Teréz szép hasonlata szerint olyan az imádság, mint amikor az égő tűzre rőzsét dobnak: a tűznek állandóan égnie kell, a rőzse önmagában nem gyújtja meg, nem lobbantja lángra. A kármeliták lelkiségének forrásait sorra véve az előadó a következőkre hívta fel a figyelmet egy magyar kármelita nővér nyomán: 1.
Néhány apácának lakosztálynyi nagyságú szobája volt, szolgákkal és háziállatokkal. Végül ő maga is megadta magát a világiasságnak, rengeteg időt töltött a látogatók és barátok szórakoztatásával a szalonban, és belement a világi hiúsággal való különféle kompromisszumokba. Amikor 39 éves volt, Isten újra felébresztette őt langyos életéből, amikor még bocsánatos bűnöket engedett meg magának, és felélesztette benne a szentség, a boldogság utáni vágyat. A megtérésnek ez a tapasztalata vezet át a negyedik leckéhez, ami az Egyház megtérése. Avilai szent terezín. Tanúja volt és megtapasztalta, hogy mi történhet az emberekkel még egy olyan helyen is, ahol az emberek teljesen Istennek szentelik életüket. Ráeszmélt, hogy az egyházi intézmények, kezdve a kármelita kolostorokkal, mélyreható reformra szorulnak, és a temérdek személyes szenvedés ellenére élete hátralévő részét azzal töltötte, hogy Isten eszközeként próbálta visszavezetni kármelita társait, és rajtuk keresztül az Egyházat az első szeretethez. Az Egyháznak mindig szüksége van reformokra és szent reformátorokra, akik Isten eszközei arra, hogy visszavezessenek minket ahhoz a központi értékhez, amit Jézus Betániában "jobbik résznek" és "az egyetlen szükségesnek" nevezett.