Csiky Gergely: A NAGYMAMA romantikus vígjáték 2 részben A bájos történet a kibontakozásig, a boldog befejezésig számtalan kacagtató félreértést, megható fordulatot, bonyodalmat tartogat. Csiky Gergely, a XIX. század utolsó harmadának legjelentősebb magyar drámaírója. Az ő sikerei adtak bátorságot fiatal íróknak, hogy a korabeli társadalmat vigyék színpadra, de bátorságot adtak az igazgatóknak is, hogy velük szerencsét próbáljanak, és igen sok tekintetben hozzájárultak ahhoz, hogy a közönségnek a magyar daraboktól való idegenkedését megszüntessék. A régi színházi világban, ha egy direktor biztos, garantált kassza- és közönségsikert akart elérni, műsorra tűzte A nagymamát. E kedves vígjáték manapság is időről-időre feltűnik budapesti és vidéki színházaink repertoárjában, hiszen a négy szálon futó szerelmi történet rendkívüli szereplehetőségeket kínál fiatal, s idősebb művészek számára egyaránt. Csiky bravúros meseszövése elismerésre méltó. A bájos történet a kibontakozásig, a boldog befejezésig számtalan kacagtató félreértést, megható fordulatot, bonyodalmat tartogat.
A problémák fő forrásaként az elhallgatott valódi érzések és az elrendezett házasságok mögötti családi és társadalmi nyomás jelenik meg. Kiderül, Szeréminé egyik fia pont egy ilyen helyzet miatt vált öngyilkossá, s az idős asszonyt is fiatalon elszakították igaz szerelmétől. A darabnak ez az egy síkja, mely némi melankóliával itatja át a – néhol már túlzottan is– humoros jeleneteket. A félrecsúszott életek és szerelmek gyomorszorító érzése még inkább arra sarkallja a nézőt, hogy a fiatal karakterek boldogságáért szorítson. A cselekmény, bár tartogat több kiszámítható elemet, élvezetes. Egy központi téma azonban kevésbé állja meg a helyét a mai korban: az álom, melyet a nagymama unokái sorsát illetően sző – ez inkább a korabeli világot tükrözi. A jelmez és a díszlet kifinomult, ez utóbbi azért is ötletes, mert kiválóan illeszkedik a színház enteriőrjébe. Az ismert klasszikus zenei betétek azonban, bármennyire is szépek, nem mindig követik teljes mértékben a jelenetek hangulatát, még akkor sem, ha a tizenkilencedik századi romantika világát jelenítik meg.
Sinka Edina egyetemi hallgató létére magától értetődő természetességgel, tehetségesen és üdítően játssza Örkényi Piroska szerepét. A Márta miatt magát az intézetbe beszélhámoskodó nagymama-kedvence, Szerémi Ernő szerepe távol áll Takaró Kristóf alkatától. Kis Noszty Feri-s linkség, vagányság mellett határozott vonzerő, férfibáj szükséges ahhoz, hogy ez a szédelgő mindig minden szereplőt levegyen a lábáról. Ennek a darabnak a világában viszont nincs az a nő, akinek dilemmát okozna az Ernő (Takaró Kristóf) és a Kálmán (a Rómeóra predesztinált Arató Ármin) közötti választás. Így nehezebb elhinnünk, hogy Márta hajlandó – először kizárólag a nagymama ábrándja miatt - Ernőt választani. A nagymama életre szóló lánykori szerelme, Örkényi ezredes Laklóth Aladár. Látunk egy fess, enyhén őszies bonvivánt. De a szerelmi csalódás miatt megkeseredett agglegényt, a morózus, zsémbes és ingerlékeny, harsányan parancsolgató, az öreg tábori lelkészével ordítozó visszavonult hadfit a Szeréminé iránti ijesztő haragjával nemigen látjuk.
A fiatalember, aki franciatanárnak jelentkezik a leánynevelő intézetbe, szerény viselkedésével és helyes pedagógiai elveivel elnyeri az intézet nevelőinek bizalmát. Csak Tódorka Szilárd tanár úr tudja, hogy ez a fiatalember "báránybőrbe bújt farkas", s nem más, mint az ifjú Szerémi gróf, aki az egyik növendék, Márta kisasszony miatt vállalkozott erre a kalandra. Tódorka Szilárd, a régi nevelője ajánlotta be az intézetbe, mert nem tud semmit megtagadni volt tanítványától. Most azonban elhatározza, hogy mindent bevall Szerémi grófnénak, a fiatalember nagymamájának. A Nagymama meglátogatja az intézetet, hogy megismerhesse az új "franciatanárt". Négyszemközt kivallatja unokáját, hogy ki miatt "tanárkodik" itt. A Nagymama segíteni akarja a szerelmeseket, mert visszagondol saját szomorú történetére. Őt elválasztották szerelmesétől és boldogtalan volt egész életében. De vajon sikerül-e a Nagymamának, hogy a fiatalok egymáséi legyenek, ki tudja-e bogozni a múltbéli igen összekuszált családi bonyodalmakat, ki-kire talál rá, s kivel lesz boldog: erről mesél a darab.
Visszakerülve egyházmegyéjébe, 1869-ben néhány hónapon át káplán volt Tornyán, majd 1869 végén és 1870-ben gimnáziumi tanár Temesvárott, 1870 közepén pedig az egyházjog és a történelem tanára lett az ottani papnevelőben, egészen 1878-ig. A lelkes fiatal pap diák korában még leginkább csak fordított (egyebek közt Wisemann bíbornok kisebb erkölcsi tárgyú színműveit is), pályája elején pedig leginkább az egyházi irodalom terén tevékenykedett. 1870 -ben a Csanád című egyházmegyei lap munkatársa lett. Igazi íróvá csak a Jóslat -című színművével vált, amellyel 1875-ben megnyerte a Magyar Tudományos Akadémia 100 aranyos Teleki-pályadíját. 1877-ben Janus című színműve nyomán ismét ő kapta meg a 100 arany összegű díjat; ugyanebben az évben került színre A magusz -című egyfelvonásos tragédiája; ezt követte az Ellenállhatatlan, amellyel 1878-ban a 400 aranyos Karácsonyi-díjat nyerte el. E művét október 11-én mutatták be a Nemzeti Színházban). 1879-ben a Bizalmatlan című négyfelvonásos verses vígjátéka nyerte el a pályadíjat.