A történelmi festészet a 19. században A tájképek és az életképek számának, valamint a festészeti újítások szempontjából is jelentős szerepének megnövekedése mellett a század folyamán a hivatalos művészet keretei között, a történelmi festészet végig megőrizte kiemelkedő helyét a festészeti műfajok sorában. A művészek akadémiai képzésének a célja a nagyobb méretű, emberi cselekedeteket ábrázoló, figurális kompozíciók megfestésére való felkészítés volt (ez az általános definíció megfelelt a historia Alberti-féle értelmezésének), és a hivatalos elismerések, a díjak, valamint az állami megrendelések és vásárlások is elsősorban e műfaj művelőinek kedveztek. Ugyanakkor a történelmi festészet funkciója és eszköztára jelentős átalakuláson ment át a 19. Történeti festészet - artportal.hu. században. Míg a század első felében, a klasszicizmus és a romantika időszakában az exemplum virtutis hagyománya volt általában a meghatározó (vagyis az antikvitás vagy a nemzeti történelem hőseinek és szellemi nagyságainak a tetteit példaként állították az emberek elé), addig a század második felében előtérbe kerültek a történelmi zsánerek, majd pedig a teátrális és dekoratív figurális kompozíciók, amelyekkel a festők egyre inkább a nézők képszükségletét elégítették ki.
Mivel a nagy történelmi festmények bemutatásának legfontosabb színterei a nyilvános kiállítások voltak, a múltból vett témákra specializálódott festők fokozatosan alkalmazkodtak a kiállítás-látogató, vegyes összetételű közönség igényeihez. A történelmi zsánereken híres történelmi alakok életének egyes epizódjait életképszerű formában ábrázolták, a sokszor történelmi revüknek is nevezhető figurális kompozíciókon pedig akadémikus festői felkészültségüket bizonyították: a minél valósághűbb ábrázolás, a részletgazdagság, a nagy méret és a technikai értelemben vett befejezettség voltak azok az eszközök, amelyek ezeknek a "nagy gépezeteknek" a közönségsikerét biztosították. A magyar festészet története fiataloknak. Európában ez a tendencia legkorábban a párizsi Szalonban jelent meg, amely a kiállított képek és a látogatók számát tekintve is a legtekintélyesebb és a legnépszerűbb bemutatkozási lehetőséget jelentette a művészek - és nem csupán a franciák - számára. A század harmincas éveiben kialakult az úgynevezett juste milieu, vagyis "helyes középút" -festészet, amely a klasszicizmus és a romantika legfontosabb eszközeit, az érthetőséget biztosító vonalasságot, és a hatásosságot elősegítő színességet ötvözte.
Ez a könyv azoknak a fiataloknak íródott, akik szeretnének megismerkedni a magyar festészet a XIX. század közepétől a XX. század közepéig ívelő időszakának jeles művészegyéniségeivel és kiemelkedő alkotásaival. A hazai művészet történetében e kort összetett törekvések jellemzik, amelyben a nemzeti művészet megteremtésének és a nyugat-európai mozgalmakhoz való felzárkózás igénye mellett a népi kultúra formakincséhez való visszatérés is jelen van. A kötet fejezetei egy-egy híres festŐművész életét és munkásságát bemutatva kalauzolják végig az olvasót a romantikától a történeti festészeten át a modernizmusig. A további tájékozódást segíti a kötet végén található ajánlott irodalomjegyzék és az elŐforduló szakkifejezések rövid magyarázata. A magyar festészet története fiataloknak a Holnap Kiadó a magyar művészet és művelődéstörténet fejezeteivel foglalkozó ismeretterjesztő sorozatában jelenik meg. Villány, a bor városa. Reméljük, hogy olvasóink a kötet segítségével értőbb szemmel, több tudással és nagyobb élvezettel szemlélik majd a magyar művészet lenyűgöző műalkotásait.
Inkább az volt az ellenérzés oka, hogy az elfogadott akadémistákkal ellentétben Manet a színekre épít, a térhatást a kromatikus elemekkel hangsúlyozza. Mindkét mű nagy feltűnést keltett az akkor induló impresszionista festők között, bár a művész akkor még nem vállalt közösséget velük. Sohasem dolgozott az impresszionizmus munkamódszerével, és szívesen használt feketét. Utolsó éveiben születtek azok a festmények, amelyek az impresszionizmus hatását mutatják. Manet munkásságán túl megvolt még egy előfeltétele az új stílus kialakulásának: egy tehetséges művészekből álló festőcsoport megszületése. Tagjai péntekenként a párizsi Guerbois-kávéházban jöttek össze, itt volt többek között Manet, Monet, Pissarro, Degas, és a híres fényképész, Nadar. Ezek a művészek szinte mind elkötelezett hívei voltak a plein air törekvéseknek. A szabadban festés nem az ő gondolatuk volt, de az impresszionisták vitték végig a legnagyobb művészi eltökéltséggel. A 60-as évektől nem csak tájképeket festettek, hanem figurális plein air kompozíciókat is, szabadtéri jelenetekben ábrázolták a kortársak életét.
Ezekben a barlangokban a falakat és a mennyezetet vöröses árnyalatok, fekete, barna, sárga és fekete festmények díszítik. A festményeket poros ásványi oxidokkal, az állatok zsírjával és vérével összekeverve készítették. A motívumok a vadállatok és a vadon élő szarvasmarhák (lovak, jobbágyok, bölény). Nyilvánvaló, hogy a sziklafestés nemcsak dekoratív jellegű, hanem varázslatos. Úgy vélik, hogy a vadászatot és a sámánok átrendeződését szolgálja. Egyiptomi festészet (Kr. 3100-tól) Az egyiptomi civilizáció volt az első, amely felismert művészi stílust alakított ki. Ezt egy furcsa, de következetes szerkezet követése jellemezte, amelyben az emberi figurák feje, lábai és lábai mindig profilban jelennek meg. Ezzel szemben a vállak, a törzs, a karok és a szemek elölről vannak ábrázolva. Az egyiptomi festési technikák évszázadok óta érintetlenek voltak. Az egyik módszer az volt, hogy az akvarell festéket vakolatra vagy mészkő falra helyezzük. A másik eljárás a kőfalak kontúrjainak vágása és a minták akvarellekkel történő festése volt.