Ezt nekem előbb senki nem mondta, tehát ugy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. – [... ] ha nem ösmerném magam jobban, azt hinném, hogy sze-s vagyok! Szendrey júlia verseilles le haut. " Szendrey Júlia, aki 1828. december 29-én Keszthelyen született egy gazdatiszt leányaként, mégsem ösmerte magát, naplójába már ezt jegyzi: "Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit csudáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém! Én bírom e hölgy örök szerelmét. " De azért óvatos: "Én megvallom, hogy szeretem Önt, jobban, mint bár kit, de én nem merek bízni magamban, hogy fogom-e ezt érzeni későbben is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerésünk tán olly színben fog egymásnak mutatni, melly nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősítse... nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljön ön tavasszal, s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, fölkeresni egymásban jövendőnk boldogságának alapját, de nem csak azon boldogságét, melly talán addig tart, míg a szerelem első mámora, hanem egy egész élet boldogságáét. "
A világba! csak a szomszéd házra, Honnan vissza már félve tekint, És honnan az elhagyott fészekbe Ujra-ujra visszatér megint. Ámde amint felnől a madárka, És anyjától lassan elszokik, Mindig messzebb terjed röpülése, Mig örökre végre távozik. Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled, Lassankint igy hagysz el engemet, És ki tudja, milyen messze tőlem Rakod egykor saját fészkedet! Most még fájó sebkint sajog lelked Valahányszor tőlem elszakadsz, És könnyforrás buzzog szemeidből Mit szivedből válásunk fakaszt. Mert még eddig egész kis világod Keblemen és ölemben leléd, Melynek szük, de napfényes határát Ölelő karjaim képezék. Szendrey júlia verseilles. Oh, de majd ha kitárul előtted Csábjaival a zajos világ, És az élet habzó serlegéből Téged is majd részesülni hágy; S mint virágból a reggeli harmat A hő naptól, ugy enyészik el Az ártatlan gyermekkor emléke, A férfi kor ugy emészti fel: Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni Hü anyádra, ki úgy szeretett? Várhatja-e, hogy majd a távolból Legalább sirját fölkeresed? 1858. Bejegyzés navigáció
Nem volna-e jó egy kissé Erről gondolkodni, S ezt mielőtt késő lenne, Bölcsen megfontolni? Mert ez a vaksággal vert nép Se' nem hall, se' nem lát, Azt hiszi, mit neki főztek Királyoknak sem árt! … Gondolatim, érzeményim Szárnyra keltenek, Nyitva hagytam kalitkájok S elröpültenek. Ne szálljatok a világba Ne hagyjatok el, Nem vár ott barát ti rátok Nem meleg kebel. Nem leltek ott rokonszívre, Hova szálljatok, Részvétlenség hidegétől Meg kell halnotok. Örömimnek, bánatomnak Édes gyermeki, Szívem rejtett világának Kis szülöttei. Ugy jártok, mint a pillangó, Mely a tűzbe száll, S az égető lángok közt ott Vár rá a halál. A gúny éles hahotája Fog köszönteni, S minden illatos virágról Elrezzenteni. S addig szálltok ágról ágra, Míg a tövisek Szárnyatokból minden tollat Ki nem tépdesnek. S összezúzva, összetépve Földre hullotok, S a feledés nehéz lába Átmegy rajtatok. Így nézne ki most Szendrey Júlia, ha élne - Így nézne ki most Szendrey Júlia, ha élne - vers.hu. – Ne szálljatok a világba, Ott csak bú talál; Nálam élet, ott keserű Szomorú halál! Pest, 1856. március 21. (megjelent: 2000 c. lap, 2013/2) Beteg, hervadt az őszi táj, Minden nyomon enyészet, Szemlátomást jön a halál És távozik az élet.
… (Pest, april. 8. ) BOLDOGTALAN VAGYOK… Boldogtalan vagyok nagyon, Mondhatlanúl az vagyok, És számomra menekűlés Nincs más, csak ha meghalok. És ki tudja, akkor is majd Ád-e nyugalmat a sír; Hátha e zaklatott lélek Megnyugonni ott sem bír? Hátha ott is külön válva Lelkem a testtől leszen, A miként itt az életben Kell lennie szüntelen. És mig testem porrá válva A földdel össze vegyűl, Addig lelkem összetépett Zászlóként szerte repűl, Vezéreül a viharnak Csattogtatva szárnyait, Mindenütt elül lobogva, Hol vész, pusztulás lakik? Kérlelhetlen végzet átka, – Súgja rémes sejtelem – Hogy lelkem örök időktől Így bolyongni kénytelen, Sem életben, sem halálban Nem találva nyughelyet, Mig vége nem lesz az örök, A végtelen időnek! Szendrey júlia versek. (Pest, oct. 29. ) BÁR MERRE NÉZEK… Bár merre nézek, mindenütt Az emberek oly boldogok; Bizony, bizony még meglehet, Hogy én magam is az vagyok. Hogyis ne volnék! hisz soha Éhséget még nem szenvedék, És e földön, hol annyian Éhen halnak, ez már elég. Télen van jó fütött szobám, Nyáron fagylalt a mennyi kell; Az élet ennyi java közt Okot panaszra még ki lel?