Szerző: Boros György: Táj parcellákkal "… remegő gyöngy közt aludtál…" ( Weöres Sándor) Pilinszky. A napokban a Facebookon egyszer csak láttam, hogy Mészáros Sándor, a Kalligram igazgatója feltette ezt a gyönyörű Pilinszky János-verset: 1970. október 14. Sírtam. Utána nedves volt a hátam, gyűrt a ruhám és tömpe a kezem. Prémet kivántam tagjaimra, hogy amit ölelsz, az legyen, mit minden igaz ölelés keres: egy vadállat odaadása. Visszaröpített térben és időben. 1980. december 13-án Szombathelye n voltunk. Tó th Sándor, az Új Ember katolikus lap szerkesztője meghívta Budai Ilonát, Szokolay Ottó színészt és engem, hogy Pilinszkyvel együtt vegyünk részt egy irodalmi esten. Tóth Sándor nagyszerű ember volt, sajnos már nincs közöttünk, ismerte a műsora inkat. Baumgarten-emlékdíjat kapott Géczi János - Veszprém Kukac. Ilonká val volt igazán barátságban, de engem is szeretett mint versmondót. Együtt utaztunk. Előtte nem ismertem Pilinszkyt. Rendszeresen mondtam a verseit, de személyesen még nem találkoztunk. Az irodalmi műsor után együtt maradtunk a helyi parókián, beszélgettün k, tán kis vendéglátás is volt… Kis helyiségre emlékszem, meg arra, hogy alacsony belmagasságú volt; a mennyezetről lelógó drót végén egy villanykörte csüngött, és egyszer csak Pilinszky odaállt a körte közelébe, és felolvasta az Apokrif et.
Arra volt kíváncsi, tudok-e neki fizetni vagy sem? Nem mintha ő mindig időben fizetne, most is tartozik. De ez mindegy is. Leó, egész vacsora alatt szinte meg se szólaltam. Figyeltem. Nem sírok. Nem motyogok. Igen, de mit csináljak, ha Margó kérdez, Márta megemeli a hangját, nem ülhetek némán. Némán ülök. Fölöslegesen beszélek. Mi a fasznak. Margónak aztán végképp nem kell semmit sem válaszolnod. Még szerencse, hogy a vacsora elején elment. És ne emeld fel a hangodat, kérlek. Piros Vera: Eltévesztettem drágám Egy házasság anatómiája (részlet). Leó a zakója belső zsebéből szivart vesz elő. Feltámadt a szél. Végre. Márta, miért nem tudsz az időjárásról beszélni, folytatja lenyugodva, vagy mit tudom én. Vagy néha hallgatni. Nem kell mindig az igazat mondanod, főleg ezeknek nem. Tudod, milyenek. Nem értem, Márta nem akar sírni, akkor meg mire ez az egész? Félix, Margó, Gedeon, Max, a vacsora? Jó, Maxot értem. Max más. Figyel rám, békén hagy. Hagyd abba a sírást. És Maxnak is mindig bedőlsz. Az lett volna a legjobb, ha otthon maradok. Márta rágyújt. Mindig ez van.
A z otthonomtól nem messze van a Pilinszky köz, naponta köszöntöm őt; s a közelmúltban gyönyörű Pilinszky János-emléktábla került a Centrál Kávéházra Wohlmuth István kulturális tanácsnok kezdeményezésére. Meghívást kaptam az avatási ünnepségre. A Harbach 194 4 című versét mondtam el: "Újra és újra őket látom…", és elénekeltem a cappella Selmeczi György gyönyörű szerzeményét, amelyet Pilinszky János Fátyol című versére komponált. Fátyol Nincs nap. Nincs hold. És nincs gyerekkor. És főként föld nincs, anyaföld. Nincs koporsó és nincs haza. Nincs bölcső és nincs megvetett ágy, fejünk alá igazitott halál. Tűhegyen forog, aki él, s a mi békénk, az se egyéb, mint egy lekonyult szárny, mely ráalél, mint egy levetett, vagy le se vetett menyasszonyfátyol ájul rá a s zögre. Fityeg. Fityegünk. Temetőnk sincs. Istenem, milyen pontosan fogalmazott. Az ember szinte beleborzong. A költészet versmágia. * A szöveg elkészítésében segítségemre volt Nánási Anikó (Kossuth Rádió) és Barna Emese (MTI).