Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, melly ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed. ( 1810) A Pesti Magyar Társasághoz [ szerkesztés] Az ész az isten, mely minket vezet, Az ő szavára minden meghajul, Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké, S örök helyéből a tenger kikél; Ez alkot minden szépet és dicsőt, Az egyes embert, mint a milliókat, Ez áldja s égi boldogságra inti. Berzsenyi daniel a magyarokhoz. ( 1815) A megelégedés [ szerkesztés] Nem kér kínai pamlagot, Sem márványpalotát a Megelégedés, Többszer múlatoz a szegény Földmíves küszöbén s durva darócain, Mint a dáma kigyöngyözött Keblén s ambroziás mellpatyolatjain. Csendes szalmafödél alatt A víg pásztori kor gyermeki közt lakik; A természet ölébe dől, Annak nyújtja kezét s mennyei csókjait. Gróf Mailáth Jánoshoz [ szerkesztés] Mailáth! poétád éneke leng feléd, Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait A Kárpátok közt zúgva szórja, Tört jeget és köveket sodorván; Csak mint az alkony enyhületén kalász- Párnáján pihenő lyányka szelíd dala Üdvezli a várt est nyugalmát S a hegyek ormai közt mosolygó Holdat, midőn már csend fedi a mezőt, S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
Szépirodalmi Könyvkiadó, 281. oldal. ) Verseiből [ szerkesztés] A tizennyolcadik század [ szerkesztés] Mindenható kar méri ki sorsodat, Kar, mellyen ég s föld sarkai forganak, Kar, mely dicsőűlt őseidnek Rettenetes hadait vezette. Bízzál, s virágzóbb századokat remélj! Eldődeidnek szép kora visszatér; Csak lelkeden tartsd, mennyi sok szent Vérbe került az igaz dicsőség. ( 1800 körül) Levéltöredék barátnémhoz [ szerkesztés] Lefestem szüretem estvéli óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem. …… Életem képe ez. - Már elestvéledtem, Béborúlt az élet vidám álorcája! Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz II. (elemzés) – Jegyzetek. Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája. ( 1804 után) A közelítő tél [ szerkesztés] Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamomos kenet, Mellyet Bengala napja főz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak. Berzsenyi Dániel: A MAGYAROKHOZ. Búcsúzás Kemeses-aljától Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve búcsúzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái. Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gigászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja. Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink. Levéltöredék barátnémhoz Ne kérdezd, barátném! Szerző:Berzsenyi Dániel – Wikiforrás. mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem! Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem. Lefestem szüretem estvéli óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem. Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvéledtem, Béborúlt az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája. A közelítő tél Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr. Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Berzsenyi dániel a magyarokhoz 2. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt. Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait. Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Ennek a szerzőnek az összes eredeti munkája közkincs, mert a szerző régen elhunyt. (A munkák fordításai jogvédettek lehetnek. ) For visitors from other countries: All original works by this author are in the public domain, because the author has been deceased at least 70 years. Translations of this author's work may, or may not, be in the public domain.