A középiskolás irodalomórákon, a költők, írók személyében idolokat állítanak a fiatalok elé. Szerelmi költészetet tanítanak annak tükrében, ki volt éppen a partnere a szerzőnek a vers születésekor. Jó esetben bemagoljuk az évszámokat, a száraz tényeket, de nem vesszük észre, miről is szólnak azok a bizonyos versek. Nem tudunk különbséget tenni Szabó Lőrinc és Reményik Sándor költészete, és ami a legfontosabb: személyisége között. Abban sem vagyok biztos, hogy utóbbi művészről tanultunk a gimnáziumban. Aztán felnövünk, és jó esetben találkozunk egy cikkel, amelyből rádöbbenünk, hogy az tankönyvi alakok létező férfiak voltak, művészetük által pedig megismerhetjük azt is, hogyan viszonyultak a szerelmeikhez, a nőkhöz, mi volt a véleményük a tökéletes szerelemről. Kiskamaszként ismertem meg Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét, és hittem, hogy ez maga az őrült szerelem, az Ady Endrétől is ismert Héjanász az avaron. A szükségszerű önfeladás, a szenvedés és a szenvedély határán történő örök egyensúlyozás.
Utóbbi vers csodálatos kontraszt, amelyben megnyilvánul, mi is a valódi szerelem, amelyben egyik fél sem retteg attól, hogy ha nem ő van fölül, akkor a nyakára lép a másik Ettől csak az fél, aki felülkerekedvén ezt lerombolná a neki kiszolgáltatottat. Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint. Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.
Bezárta egy sötét kamrába a valós szelfet, és disszociál tőle, vagyis hárítja, megtagadja. Ha magára hagyják, ezzel szembesülne, ezért folyamatosan el kell terelnie a figyelmét azzal, hogy megéli, mennyire fontos is ő, mekkora hatással bír emberekre. Ennek legjobb módja pedig az, ha szenvedést okoz. Miután képtelen együttérezni, nem fáj neki mások bánata. Ugyanakkor tudja, ezért felelős a tetteiért. A nárcisztikusok tudatosan, szisztematikusan, szándékosan rombolják le a társaikat, barátaikat, családtagjaikat. Végtelenül gonosz és irigy emberek. Örülni csak győzelmeiknek képesek. Szabó Lőrinc ilyesmi győzelmet érezhetett a leigázott, szenvedő nők láttán. Szavai legalábbis erre engednek következtetni: "- A nő szerepe a férfi mellett? - Nem mi szabjuk meg. Az, amit a két fél külső és belső ereje kiegyensúlyoz. - S ha a férfi szabhatná meg? - Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot.
Kívülről nézve, objektíven lehetetlen eldönteni, hogy egy kapcsolatban milyen mértékű legyen a megadás. Ez függ a kapcsolattól és a benne résztvevő személyektől: függ attól, hogy melyik mennyire erős egyéniség és hogy melyik mit vár el a másiktól. Többnyire a gyengébb személyiség ad fel többet magából (függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető). Kiegyenlített erőviszonyok esetén pedig akár folyamatos harc is lehet a kapcsolat és a kompromisszumok nagyon kemények és keservesen kiküzdöttek lehetnek. Pontosan ezt a fajta "alkut" akarja elkerülni a vers beszélője: ő nem akar harcolni, hanem azt várja, hogy a partnere harc nélkül adja meg magát. A lírai én úgy érzi, kint a világban túl sok a kötöttség, a világ "börtön", ezért a magánéletében teljes szabadságot akar élvezni, és a világban nem lelt harmóniát a szerelemben akarja megtalálni. Azt akarja, hogy a szerelem mintegy "megváltsa" őt, aki hitehagyott, fáradt és beteg ember, aki belefáradt a külvilággal vívott harcokba. Ezért elvárja a szeretett nőtől a teljes alkalmazkodást, és hogy a korlátozó világ ellentéte legyen: ő ne korlátozza, ellenkezőleg, viselkedjen úgy, mint egy élettelen tárgy (legyen kéznél, amikor szükség van rá, egyébként pedig ne zavarja őt).
Ezért nem lát más megoldást, csak hogy megkövetelje az alázatot és az önfeláldozást a szerelmétől. Fojtottan agresszív érvelése megragad ebben a kiúttalanságban. Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz! Oldalak: 1 2 3 4 5