Ami pedig a siket dolgot még érdekesebbé tette: Ridge zenész, méghozzá dalszerző, aki a hangokat rezgésként érzékeli, és így alkot. Számomra mindez nagyon hihetetlen volt. Hallottam már ugyan hasonlóról, de könyvben olvasva csodálatosan átjött minden. És pont a zene hozta leginkább közel a főhősöket, Sydney ugyanis dalszövegeket írt Ridge zenekarának. A párosuk, a közös munka, az ebből fakadó jelenetek pedig egészen elképesztőek lettek. Csak tapsolni tudok hozzá – ahogy az egész regényhez is. Van ám egy rövidke spin-off kötet is, a Maybe Not, amiben Ridge legjobb barátja, Warren a központi alak, és a didibárban dolgozó kissé utálatosnak tűnő Bridgette. Mindkettejüket megszerettem, különösen Bridgettet, úgyhogy kíváncsian várom az ő románcukról szóló történetet is. Ahogy én elképzeltem: Sydney | A fotón: Claire Holt Értékelés: 10/10 Egy rossz szavam sincs, az Egy nap talán tökéletes élményt nyújtott. Kaptam egy nagyon domináns szerelmi szálat, egy imádnivaló könyves álompasit, egy különleges témát a siketség kapcsán és egy olyan különleges szerelmi háromszöget, amilyet utoljára tán a Pokoli szerkezeteknél láttam.
Colleen Hoover tényleg egy zseni, le a kalappal, a tehetsége hangos ovációért kiált. Hogy tetszik a borító? Egyszerűen imádom! Már a fenti kép is cuki, de számomra a legkülönlegesebb benne, hogy a tipográfia egy csókolózó szerelmespárt rejt. Kinek ajánlom elolvasásra? Colleen Hoover rajongókon túl mindenkinek, aki szereti a minőségi romantikus regényeket. EGY NAP TALÁN – BLOGTURNÉ A Könyvmolyképző kiadó jóvoltából hazánkban is megjelenik Colleen Hoover világsikerű regénye, a Maybe Someday – Egy nap talán, melyhez Peter Griffin saját dalokat is írt. A Blogturné klub nyolc bloggere ennek örömére bemutatja Sydney és Ridge dallamokon és szövegeken átívelő, szenvedélyes történetét barátságról, megcsalásról, szerelemről és zenéről. Tartsatok velünk, ismerjétek meg a történetet, annak főszereplőit, Peter Griffint, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott három nyereménykönyv egyikét. Játékunk során a zenéé és a jelnyelvé lesz a főszerep. Minden állomáson találtok egy képet, rajta egy dal címével és annak előadójával, nektek pedig nincs más dolgotok, mint megfejteni őket, és a helyes megoldást beírni a rafflecopter megfelelő sorába (pl.
218. oldal Tartok tőle, hogy az érzelem az egyetlen dolog az életben, ami felett semmiféle hatalmunk nincs. 227. oldal Fogalmam sem volt róla, hogy a sóvárgásnak ekkora ereje van. Minden egyes porcikádba beférkőzik, és milliószorosára fokozza az érzékeidet. 188. oldal A vágyat könnyen le lehet küzdeni, főleg, ha csak testi vonzalmon alapul. A szív ellen harcba szállni már sokkal nehezebb feladat. 189. oldal Nem merek most tükörbe nézni, mert félek, hogy annak látnám magam, aki per pillanat vagyok. 187. oldal Eltitkoljuk az érzéseinket azok elől, akiknek a leginkább meg kellene mutatnunk. Úgy rejtegetjük őket, mintha bármi szégyellni való lenne a természetes reakciókban. 326. oldal A művészet önkifejezés, ami nem egyenlő a tettel, még ha néha annak érződik is. A dalszövegírás nem ugyanaz, mint ha szerelmet vallanál valakinek. 215. oldal Helyesen gondolkodni és helyesen cselekedni két különböző dolog. A szerző további könyvei:
Ebből a rövidke leírásból most talán sokan a szívetekhez kaptatok: szerelmi háromszög? Na ne! Szerintem most ezt tegyétek félre, mert ez a szerelmi háromszög olyan ritka, mint a fehér holló. Hoover iszonyatosan jól megragadta az érzés t, hogy milyen lehet két embert egyszerre szeretni, de van ám ennél jobb is. Mindent kisajtolt a témából, és annyira jól átadta az érzelmeket, hogy a szereplőkkel együtt törik darabokra olvasóként a szívünk. Az enyém legalábbis darabokban van – pláne a könyv utolsó harmada után. Ahogy én elképzeltem: Ridge | A fotón: Keegan Allen De igazából nem az volt az, ami miatt teljesen beleszerettem a regénybe, hanem Ridge. Kaptunk egy imádnivaló, jópofa és végtelenül őszinte srácot – aki siket. Korábban már olvastam siket főhősről Szécsi Noémi regényében, és az is zseniális volt. A siket téma itt is nagyon domináns volt, legalábbis az elején, aztán szépen-lassan már nagyon természetessé vált. Egy ponton tulajdonképpen el is felejtettem, annyira természetes lett, hogy aztán egy jelenetben pofon csapjon az egész, hogy micsoda kín az, ha nem tudnak a főhősök sem jelbeszéddel, sem telefonnal/laptoppal kommunikálni.