Az első másfél óra szaggatott, bizonytalan, érzelmes hatásszünetekbe fulladó karakterrajz. Crowe mindent megtesz, de nem mindenki bírja cérnával addig, amíg végre engedélyt kap a forgatókönyvtől arra, hogy nekilendüljön és a feje tetejére állítsa a világot. Ez azért meglehetősen ritkán történik meg.
Nem lehet pontosan tudni, hogy Sam mennyi időt tölt a szigeten, az is csak felületesen kerül említésre, hogy a felesége mennyi idő után indult a férfi keresésére. Sőt az ötödik rész végén még az a kérdés is felmerülhet, hogy a szigeten esetleg nem telik-e másképp az idő, mint a külvilágban. Ami miatt azonban mégsem tudunk szuperlatívuszokat használni a sorozat kapcsán, az az egységes mondanivaló hiánya. A széria bele-belekap érdekes dilemmákba (pl: a traumafeldolgozás kérdésköre, kicsit a bevándorlás, a szigetlakók kapcsán akár az integráció, az emlékezés szubjektuma), azonban egyiket sem fejti ki igazán mélyen. A következő három nap - Filmbuzi. Az viszont dicséretes, hogy fektetnek időt a helyiek hitvilágának kidolgozására. Az előbb említett okkultizmus ugyanis nagyon érdekesen keveredik a zsidó-keresztény messianizmussal. Egyelőre nem világos ellenben, hogy pontosan mit is akarnak üzenni a készítők (többek között Dennis Kelly, az Utopia showrunnere, aki sok elemet idézett fel korábbi sorozatából) a történettel. A bizottság azt javasolja, hogy a jelenések első 7 napja legyen elismerve, és hogy Medjugorje pápai szentély legyen.
Qurbani úgy figyel oda a nézőre, hogy közben nem enged alkotói koncepciójából. A Berlin, Alexanderplatz című film megnézése után úgy éreztem, mindenképpen beszélnem kell róla. Vajon tényleg ennyire nehéz kitörni és nemet mondani arra, amiben felnevelkedtünk, amit megszoktunk, amiről tudjuk, hogy rossz?