Mert az ókori, görög istennőre gondol Lilla nevét helyettesíti vele Véletlen nyomdahiba 15 / 17 Milyen a vers időszerkezete? Hogyan váltakoznak az idősíkok? jelen / régmúlt / közelmúlt / jelen jelen / közelmúlt / jelen / régmúlt jelen / közelmúlt / jelen közelmúlt / jelen / régmúlt 16 / 17 "szép szavadnak" Milyen költői képre ismersz rá? alliteráció hasonlat megszemélyesítés metafora allegória 17 / 17 "Mégis megcsalál" Milyen költői képre ismersz rá? metafora alliteráció megszemélyesítés hasonlat allegória A vers szövege: A Reményhez Főldiekkel játszó Égi tűnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Csokonai A Reményhez Elemzés – Tryth About Leea. Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé.
(Csokonai után csak Tóth Árpád tudott tengernyi fájdalmat játszi, könnyed formában kifejezni). Hangulatilag nagyon változatos a vers, többféle érzést is kifejez: csalódást, keserűséget (1. versszak), a visszaidézett boldogság édességét (2. versszak), a veszteség fájdalmát (3. versszak), fáradt lemondást (4. versszak). Strófaszerkezet: a vers 16 soros versszakokból áll, amelyek különösen mívesek, cizelláltak. A strófák első 8 sorában 6-5 szótagos sorok váltakoznak (6-5-6-5-6-5-6-5), majd ezt a szabályszerűséget megtöri a 9. és a 11. sor, melyek 6 helyett 8 szótagosak (8-5-8-5), aztán a 13. sortól kezdve visszatér a 6-5 szótagos szabályszerűség (6-5-6-5). A remenyhez verselemzes . Azaz egy teljes strófa szótagszámai: 6-5-6-5-6-5-6-5-8-5-8-5-6-5-6-5. A versszakok második felében mindig új gondolati-érzelmi egység kezdődik, így a versszakok nemcsak formailag, hanem tartalmilag is két részre oszlanak. Ennek a bonyolult, összetett strófaszerkezetnek a kialakulása összefügg azzal a ténnyel, hogy Csokonai a szöveget egy már kész, adott dallamra írta (a dal szerzője Kossovits József volt).
Kicsi képecskék sorával zár: trillák, képzetek, kedv, remények, Lillák. A nagybetűs, istenségszerű Reményből tehát az utolsó versszakban jelentéktelen, kisbetűssé lefokozott, köznapivá váló modern magányélmény lesz: "remények". A "Lillák" szó pedig már nemcsak Lillát jelenti, hanem minden leányt, minden szerelmet: azt kívánja, minden szerelem hagyja el őt, mert már nem képes a befogadásukra. "Isten veletek" – írja, s tudjuk: az köszön el így, aki örökre elmegy. A költő arra készül, hogy örökre elhagyjon mindent és mindenkit. A szerelemtől és az élettől is búcsúzik, s az egyetemessé növelt búcsú során elbocsátja a Reményt, végleg leszámol vele. Fájdalma, rezignációja a csillogó, játékos forma ellenére is átüt a sorokon. A vers megejtően szép. Nem fáradt, ernyedt, dekadens, bomló jellegű alkotás, hanem őszinte, tiszta érzések művészi kifejezése. A Reményhez – Wikipédia. Nem a végzetes kétségbeesés benyomását teszi az olvasóra, mivel a csilingelő verszene, a virtuóz forma önálló életre kel és szembefordul a szavak jelentésével: úgy érezzük, a mű születése közben oldódott valamelyest a költő fájdalma.
A vers valóban reménytelenül fájdalmas, szomorú érzéseket fejez ki: csalódottságot, magányosságot és reményvesztést. A költő egy elvont fogalomhoz fordul, a megszemélyesített reményt szólítja meg. A megszólítás egyben bemutatása, jellemzése is a megszólítottnak. Nem is isten, csak annak látszik, hiszen a földiek, a boldogtalan emberek teremtik meg maguknak, s mint "védangyaluknak" "bókolnak" neki. A Remény csalfa, vak, gonosz: szép szavakkal ("síma száddal") csak "kecsegteti" a benne bízókat. A csalódott és kiábrándult ember az 1. versszak végén ingerülten utasítja vissza a Remény csalóka próbálkozásait: a kétségbeesés mélyén már reménykedni sem akar. Remenyhez verselemzes. Ugyanezt az érzést szólaltatja meg és fejleszti tovább a verset lezáró 4. strófa. A csalódottság és a teljes reménytelenség itt már halálvágyba vált át ("Fáradt lelkem égbe / Testem főldbe vágy"). Az életben már semmi szépet nem találó, mindenről lemondó költő fájdalmasan búcsúzik el mindattól, ami korábbi életét boldoggá tette: költészetének "bájoló lágy trilláitól", "tarka képzeteitől", a jókedvtől, a reményektől és a szerelemtől.