A föld is egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, Amíg megérik? (11, 8. vsz. 1-5. sor) Írók-költők szobrai Petőfi és Szendrey Júlia szobra Koltón Melocco Miklós Ady szobra Tatabányán Weöres Sándor szobra Szombathelen Ady Endre szobra a Kerepesi úti temetőben található sírján Jókai Mór szobra a Svábhegyen /Bp. / Petőfi Sándor Szendrey Júliával /a koltói kastély parkjában/ Mikszáth Kálmán szobra Mohorán Kosztolányi Dezső szobra Bp. - a Feneketlen tónál József Attila a Dunánál /Bp. / József Attila a Liszt Ferenc téren /Bp. / Ady Endre a Liszt Ferenc téren /Bp. / Petőfi Sándor ARANY JÁNOSHOZ TOLDI irójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!... Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége. Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel! Petőfi: Arany Jánoshoz - diakszogalanta.qwqw.hu. Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel? Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Szalontán 1847. június 7-én keltezett Úti levelé ben azt írja, élete legszebb napjai közé sorolja azt a hetet (pontosan 9 napot), amelyet új barátja, Arany János családjának körében tölthetett. A szalontai emlékek a versben is megjelennek, Petőfi újraéli őket. Levél Arany Jánoshoz Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt? … híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Petőfi sándor le vele arany jánoshoz o. Dejsz ugy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélkűli betűket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?
El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, mely a harcoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből A mankót a halál… áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Petőfi sándor le vele arany jánoshoz 3. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni; A veletek töltött kor tette szivemben örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak… Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! – Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel.
pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho' vezesse. Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. Petőfi sándor le vele arany jánoshoz video. És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét, Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit - - Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába beléfújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!
A Levél Arany Jánoshoz 1847. augusztus 6-án íródott Szatmárban. Szerencséje a magyar irodalomnak, hogy Arany János csak egy nappal korábban, augusztus 5-én adta postára levelét, melyben arról panaszkodott, hogy egy hónapja (a július 5-ei bejei levél óta) nem hallott semmit Petőfiről. Ha előbb érkezik meg Arany híreket kérő levele, akkor a vers vagy nem születik meg, vagy nem ilyen lesz, amilyen lett. Petőfi Sándor <br>Arany Jánosnak<br> (1847) - HallgatniAranyt. Hiszen a mű kétharmada szorosan kapcsolódik az egy hónapos hírhiányhoz. A vers előzménye az a látogatás, melyet Petőfi Arany Jánosnál tett Nagyszalontán 1847. június 1-én. Akkor lelke el volt telve friss boldogsággal, hiszen Szendrey Júlia csak néhány napja, május 26-án mondott igent a lánykérésre, és az esküvő napját is kitűzték. Tehát Petőfi már Júlia jegyeseként érkezett Nagyszalontára, boldogan, szerelmének közeledő beteljesülését várva. Így aztán az Arany családnál töltött napok kitűnő hangulatban teltek, s Aranyékat a költő teljesen a szívébe zárta. Azt remélte, ő is ilyen kiegyensúlyozott, szép családi életet tudhat magáénak hamarosan, mint amilyet Aranyéknál látott.
Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom. Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édesapám eladá vagy meg se' szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának, Nem pedig énnékem! Petőfi Sándor Levele Arany Jánoshoz. pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho' vezesse. Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét, Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – – Isten hozzátok!