A könyvet lapozva az sem válik biztosabbá, hogy két ember magánügye – évtizedekig tartó "héja-násza" – vajon a külvilágra tartozik-e. Egy tanulság azonban még így is leszűrhető. Mégpedig az a közhelyszerű igazság, hogy olykor nincs erősebb annál a köteléknél, amely egy férfit és egy nőt összeköt. Bár a kötelék szó itt a legkevésbé sem romantikus felhanggal értendő. Mészöly Miklós és Polcz Alaine az 1950-es években - Kép: Irodalom Háza - Mészöly Miklós Emlékház A pszichológus és tanatológus Ma talán többen vannak azok, akik a fent említett könyvei miatt ismerik Polcz Alaine-t. Neve azonban a kilencvenes évek előtt is ismert volt pszichológusként, illetve tanatológusként. Ő volt a halál és a gyász kutatásának első hazai úttörője, valamint a Magyar Hospice Mozgalom és alapítvány létrehozója. Célja az volt: visszaadni az embereknek a haldoklás és a halál méltóságát. Az, hogy pszichológusként e téma felé fordult, nem volt véletlen. A háborúban elszenvedett erőszak miatt a teste sajnos meddővé vált.
A máig nyolc nyelvre lefordított műben Polcz Alaine életének legnagyobb megpróbáltatásait idézi fel, a második világháborúban átélt borzalmakat. A felnőtté válást miért alakította elviselhetetlen pokollá a 20. század? A világtörténelem falára festett magánfreskójából a háború kegyetlen és esendő arca is feltárul a néző előtt Borbáth Ottília értő, hiteles és vallomásos tolmácsolásában. Polcz Alaine: Asszony a fronton - monodráma " Nem azt éreztem, hogy meggyaláztak, hanem hogy testileg bántalmaztak. " "Az egyik orosz rajtam volt. Hallottam, ahogy a mennyezetről egy női hang csapott le: anyu, anyuka! kiabálta. Aztán rájöttem, hogy az én hangom az, én kiabálok. Mikor rájöttem, abbahagytam csöndesen, mozdulatlanul feküdtem. A tudatommal nem tért vissza a testèrzékelésem, mintha megdermedtem, vagy kihűltem volna. Nem tudom, még hány orosz ment át rajtam, azután azt sem, hogy azelőtt mennyi. Mikor hajnalodott, otthagytak. Fölkeltem, nagyon nehezen tudtam mozogni. Fájt a fejem, az egész testem.
Betagolódásunk az emberi érintkezések, nyelvi szokások budapesti zónájába – főként a tisztelet-igényét kitartóan hirdető Alaine-é – nem mindig volt zökkenőmentes. Előfordult, hogy élő adásban közvetített kerekasztal-beszélgetésen Alaine és Miklós régebbi férfiismerőse, akkor éppen miniszter, minden közvetlenkedő szándék nélkül, csupán nyelvi ösztöneinek és a szokásnak engedve tegezve szólt Alaine-hez. Kinn az életben Alaine ilyenkor egy finoman "emlékeztető magázó fordulattal" visszazökkentette a magázódásba a férfi-ismerősöket. Ha pedig nem értették a jelzést, akkor ugyanilyen tapintatosan és elnézően fogadta, hogy tegezik. De akkor a tévében nagystílű nyelvi tangózással siklott ki Alaine a kényszerből, hogy visszategezze a minisztert. Elismerően vigyorogtam a teljesítménye előtt, és ugrató szándékkal (ezt kölcsönösen imádtuk) emlékeztettem – "mert magának tudnia kell" –, hogy a magyar nyelv történetileg tegező természetű. Arról nem is beszélve, hogy Istent is tegezve szólítjuk meg. Mégis, azért csak "szokják meg a férfiak, hogy magázzák a nőket", tartott ki – amikor tehette – férfi-nevelő törekvése mellett Alaine.
Ugyanakkor saját harcait, fájdalmait sem hallgatta el. Polcz Alaine - Kép: Wosinsky Mór Megyei Múzeum A leginkább elgondolkodtató a Mészöly–Polcz házaspár 2018-ban, jóval kettejük halála után megjelent levelezése, amely A bilincs a szabadság legyen címet kapta. A levelek által kirajzolódik a magyar történelem fél évszázada és egy hosszú, sem veled, sem nélküled-házasság, amelyben a háborús testi traumák miatt a feleség nem szülhetett gyermeket, a férj pedig képtelen volt a hűségre. Ugyanakkor egyikőjük sem akarta a másikat elengedni. Örkény István a valaha látott legszebb emberpárnak nevezte őket. Nádas Péter pedig így írt szerelmükről: "Egy talpig racionális, föld jegyében született, görcsösségig kemény és csontos lény vonzódott egy levegő jegyében született, betegségeitől törékeny lényhez. És viszont. Szerintem ez így rendjén való volt, még ha ennyire ellentétes alkatok viszonyát a külvilág általában nem is érti. " Valóban, a külső szemlélő számára még leveleik elolvasása után sem válik érthetőbbé kettőjük kapcsolata, amelynek bonyolultságáért könnyű, de igazságtalan volna csak a makacs és hűtlen férjet, vagy csak a testi betegségekkel küzdő, olykor érzelmi zsarolásokkal is élő feleséget hibáztatni.
Ráadásul témáját tekintve olyan könyvet írt, amelyre addig nem volt példa a magyar irodalomban. A szerző a mű megjelenésének idején hatvankilenc éves volt. Az önéletrajzi írásban húszéves nőként látjuk, amint belekerül a II. világháború poklába, amelyben nemcsak őt, hanem több, szinte még gyereklányt, valamint első férje idős édesanyját is többször megerőszakolják és megverik az orosz katonák. Polcz Alaine olyan megaláztatásokról számol be ebben a könyvben, amelyekről a nők a szégyen és a fájdalom miatt addig és később se mertek beszélni. Ő azonban nemcsak irodalmi művé, hanem traumafeldolgozássá is formálta a szenvedést, így fogva meg számtalan néma sorstársa kezét. Megnyitotta az őszinteség, az áldozattá válás bevallásának, a nők ellen elkövetett háborús bűnök kimondásának ajtaját. Naplói, vallomásai a kilencvenes években és a kétezres évek elején sorra jelentek meg. Például a Kit szerettem, mit szerettem?, a Kit siratok? Mit siratok?, az Életed, Bíró Berta, a Befejezhetetlen könyv a szerelemről, az Ideje az öregségnek.
Nevét az ország először lélekgyógyászként, a hazai tanatológia úttörőjeként ismerte meg. Az Asszony a fronton című, 1991-ben megjelent műve a szépírói sikert is elhozta számára. Megkapó közvetlenséggel megírt vallomásai, naplói mai is töretlen népszerűségnek örvendenek. Alaine és Ibolya Francia keresztnevét különc és hóbortos apjától, Polcz Rudolf tól kapta. Gyermekkori pajtásai azonban – főként faluhelyen – Ibolyának hívták, bár a két névnek nincs köze egymáshoz. Szávai Géza, a Mészöly–Polcz házaspár egyik barátja így írt erről: "Később belenőtt a nevébe. Nem volt tőle identitászavara. Végül is szép, emelkedett, elegáns név az Alaine. Öntudatosodó fiatal nőként már úgy viselte, mint a kamaszlányok a magas sarkú (netán tűsarkú) cipőt. " A kétféle megszólítás végigkísérte életét. Hiszen az erdélyi barátnők, mint például Bíró Berta, akinek alakját egyik könyvében meg is örökítette, haláláig Ibolyának hívták őt. Ibolya volt és maradt benne az a lány, aki a könyveiben színesen mesélt, aki szerette az erdélyi falusi életet, az egyszerű magyar és román embereket, mindazt, amit évszázadok hagyományai rostáltak örökérvényűvé.