Tőkéczki László 2014-ben Született 1951. szeptember 23. Szikszó Elhunyt 2018. január 8. (66 évesen) Budapest Állampolgársága magyar Foglalkozása történész egyetemi oktató Iskolái Kossuth Lajos Tudományegyetem (1970–1972) Eötvös Loránd Tudományegyetem (1972–1975) Kitüntetései a Magyar Érdemrend középkeresztje (2014) Széchenyi-díj (2017) Sírhely Fiumei Úti Sírkert A Wikimédia Commons tartalmaz Tőkéczki László témájú médiaállományokat. Tőkéczki László ( Szikszó, 1951. szeptember 23. – Budapest, 2018. január 8. ) [1] [2] Széchenyi-díjas magyar történész, habilitált egyetemi docens. [3] Életpályája [ szerkesztés] Gyermekkorát Felsődobszán töltötte. Tőkéczki László: Történelmi arcképek II. című könyvének bemutatója - YouTube. Miskolcon érettségizett, majd a Debreceni Egyetem (1970–1972) és a Eötvös Loránd Tudományegyetem (1972–75) bölcsészkarán történelem–német szakos tanári oklevelet szerzett. 1975 és 1978 között a kispesti Landler Gimnáziumban tanított. 1978-ban került az Akadémia Pedagógiai Kutatócsoportjához. 1981-ben a csoport átkerült az ELTE keretébe. 1985-től az ELTE pedagógiai tanszékén neveléstörténetet tanított.
Tőkéczki László a kuratórium tagja, történész, egyetemi tanár A Debreceni Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem elvégzése után történelem–német szakos tanári oklevelet szerzett. 1975 és 1978 között a Landler Gimnázium tanára. 1978-tól a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Kutatócsoportjának tagja. Az ELTE-n először az Pedagógiai Tanszéken neveléstörténetet tanított. 1989 után az Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének docense, majd habilitált tanszékvezetője lett. 1991 óta a Hitel szerkesztője, 1994 óta a Valóság főszerkesztője, emellett részt vesz a Protestáns Szemle szerkesztésében is. Korábban a Duna Televízió alapító kuratóriumának tagja, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat alelnöke, valamint Közalapítványunk kuratóriumának tagja. Kiterjedt publikációs tevékenységet folytat, kutatási területe a legújabbkori magyar eszme- és politikatörténet. Legutóbbi könyve Történelmi arcképek II. c ímmel a XX. Tőkéczki László: Történelmi arcképek (XX. Század Intézet, 2002) - antikvarium.hu. Század Intézet gondozásába látott napvilágot. 1999 óta a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kuratóriumának tagja.
intézményeket neveztek el. de egy sincs köztük, akiknek a teljes életművét szakemberek az utóbbi évtizedekben elfogulatlanul vizsgálták volna. Még az úgy nevezett progresszív-haladó örökségbe sorolható alkotók megítélése is súlyosan torzult attól, hogy egészükben ők sem voltak alkalmasak egy ideológiától átitatott kultúrpolitika és történetfelfogás igazolására. Jobbnak látszott "hőseinkről" megfeledkezni vagy egy-egy nagy formátumú személyiség tevékenységét egyetlen tettére redukálni (lásd: Baross Gábor, a vasminiszter! ). A magyar történelem itt tárgyalt szereplői lényegében a XIX. századot képviselik. Közülük egyedül Fáy András született a XVIII. században, míg többségük élete befejeződött a "hosszú" XIX. századhoz számolt I. világháború kezdetéig, végéig. Néhányan még a két világháború között is aktívak ugyan, de rendszerint az új korszak szellemével és gyakorlatával nem tudnak azonosulni: ellenzékbe kerülnek vagy csak a politikán kívüli közéletben tevékenykednek, pedig a XIX. század magyar szellemisége szerves szintézise volt a magyar múltnak és a korabeli európaiságnak.
századot képviselik. Közülük egyedül Fáy András született a XVIII. században, míg többségük élete befejeződött a "hosszú" XIX. századhoz számolt I. világháború kezdetéig, végéig. Néhányan még a két világháború között is aktívak ugyan, de rendszerint az új korszak szellemével és gyakorlatával nem tudnak azonosulni: ellenzékbe kerülnek vagy csak a politikán kívüli közéletben tevékenykednek, pedig a XIX. század magyar szellemisége szerves szintézise volt a magyar múltnak és a korabeli európaiságnak. Az I. világháború utáni szétesésben, az ideológiai szempontból és gazdaságilag is kiélezett helyzetben háttérbe szorult a konszenzusra és kompromisszumra törekvő politikai gondolkodás, és előtérbe kerültek az erőszakos módszerek. A magyar polgár a magánéletben még megőrizhette autonómiáját, a politikában és a közéletben azonban csak korlátozott mozgástér kínálkozott. Nemcsak a saját politikai álláspont lett szűkebb, hanem az ellenfeleké és az ellenségeké is.