Radnóti Miklós Július Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett. Lackfi János Szösz-szonett Verskardigánom összement, Szöszök lepik a szövetet, Melyeket mostan összeszed E szösszenetnyi szószedet. Hisz a költészet köz-terep, Hol ki-ki köthet üzletet, Kilátást néz vagy őgyeleg, Csinálja, amit ő szeret. Ott fenn az égen szösz lebeg, A parkban őszi díszletek, Én egy padon szöszölgetek, S megszületik e szösz-lelet, Mit most tovább pöckölhetek. Múlandóság, legyőztelek! Márai Sándor: Nosztalgia Ülök a padon, nézem az eget. A Central-park nem a Margitsziget. Mentovics Éva: Köszönöm - diakszogalanta.qwqw.hu. Itt minden szép, kapok amit kérek, Milyen furcsa íze van a kenyérnek. Micsoda házak, és milyen utak! Hogy hívják otthon a Károly-körutat? Micsoda nép, az iramot bírják – Ki ápolja most szegény Emma sírját? A levegő izzik, a nap ragyog – Szent Isten, hol vagyok? Petőfi: Az apostol "A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
Mikor járni tanítottál, lehajoltál hozzám. Azt súgtad, hogy: drága kincsem… s megcsókoltad orcám. Ölelgettél, cirógattál, ápoltad a lelkem. Kedves szóval terelgettél – bármi rosszat tettem. Oly sok éjjel virrasztottál, kívánságom lesve. Álmot hozó meséd nélkül sose múlt el este. Beszédre is tanítottál. Mentovics éva versei. Szívesen mesélek. Elmesélem e szép napon, hogy szeretlek téged. Ahogyan a barna mackók szeretik a mézet, Édes, drága jó anyácskám úgy szeretlek téged.
Akárhányszor születnék is, nem kellene más nekem, azt kívánnám századszor is, mindig, mindig légy velem. Kezemben e kis virággal tiszta szívből kiáltom: Te vagy nekem a legdrágább Anyuka a világon. Az én titkom Megsúgok egy titkot halkan, el ne áruld senkinek! Kukkants be majd egyszer hozzánk, hogyha nekem nem hiszed. Szárnyait és angyalhaját én láthatom, senki más, nem lehet ő, csak egy angyal angyal bizony, nem vitás. Mentovics éva verse of the day. Este, mikor ágyba bújok, hozzám hajol, betakar, mesét olvas – kettőt-hármat – nem távozik egyhamar. Kakaót főz, mikor reggel felkelek az ágyamból, az iskola kapujában búcsúzóul átkarol, aztán fürgén tovalebben – s hogy ne sejtse senki meg, angyalszárnya láthatatlan – s embermódon elsiet. Később, mikor otthon vagyunk, fény rezdül a nyomában, s újra csillan angyalhaja ott, az esti homályban. Elmesélem, hogy szeretlek Mikor járni tanítottál, lehajoltál hozzám. Azt súgtad, hogy: drága kincsem… s megcsókoltad orcám. Ölelgettél, cirógattál, ápoltad a lelkem. Kedves szóval terelgettél – bármi rosszat tettem.