A kamaradrámák minden erősségét jegyzi a Teljesen idegenek: bravúros színészi alakítások, a szűk terek okozta feszültség és frappáns párbeszédek (utóbbiból a kedvencem a nemiségre vonatkozó apple-microsoft analógia). Azonban nemcsak a műfaji párhuzam miatt emlékeztetett a film a néhány évvel ezelőtt vetített Hogyan nevezzelek? című francia alkotásra, hiszen tágabb értelemben abban is a középkori válságot mutatták be erős francia jellegzetességgel. Ott azonban egy törésvonal mentén pattant ki a konfliktus a barátok (és rokonok) között, akik viszont szerencsére nem vették túl komolyan magukat. Teljesen idegenek (2016) • kritika • Hessteg. A Teljesen idegenekben a vidámság és az azzal összefüggő életszeretet kiveszik a társaságból, marad a középkorban megtört életek magánya. És ez nem az Ernelláék Farkaséknál kis magyar valósága, hanem az értelmiségi középosztály individuális depressziója. Bár az aktualitást az okostelefon mindentudása adja, ennél sokkal mélyebb és általánosabb a kérdésfelvetés: nem pont a befelé fordulás a gátja a személyes krízis megoldásának?
Az erőteljes üzenet egy ponton túl maga alá gyűri a filmet, a túl sok titok miatt hiteltelenné válik. A játékidő utolsó negyedében már annyi fordulat történik, amitől ösztönösen eltávolodtak tőlem a karakterek. A visszarendeződés pedig kifejezetten erőltetett, értettem a célzást, csak nem találtam valódinak. Ez mindenképp tompított a filmélményen, még ha az addig elvezető út tényleg hihető is volt. Volt azonban hozzá egy kis személyes adalékom: a Teljesen idegenek vetítése tökéletes időpontban csapódott az életembe, a megelőző estén ugyanis én is éppen a fiatalkorunkban megismert barátaimmal vacsoráztam. Nálunk nem robbant a feszültség, mégis úgy éreztem, mintha élve távoztunk volna egy aknamezőről. Kínosan kerültünk minden témát, ami súrlódást jelentett volna köztünk, így persze lényegében semmit nem osztottunk meg egymással. Teljesen idegenek online film. De legalább ezúttal nem vesztünk össze. Már ez is valami. Vagy mégsem az?
A szabályok szerint mindenkinek ki kell tennie a mobilt az asztalra, hangosan felolvasni minden bejövő üzenetet és kihangosítva fogadni a hívásokat. A jóbarátok el sem tudják képzelni, milyen titkokra derül fény a játék közben. Arshaluys Harutyunyan Das perfekte Geheimnis Nyílt titkok Hány titkot tolerál a barátság? Ebben a film-vígjátékban Bora Dagtekin megmutatja, hogy a jó barátok keveset tudnak egymásról, és mobiltelefonjuk jóval többet. Három nő. Négy ember. Hét telefon. És a kérdés: Mennyire ismerik ezek a barátok és párok egymást? Amikor vacsorán az őszinteség lesz a téma, úgy döntenek, hogy játszanak: Mindenki az asztalra helyezi az okostelefonját, és mindent, ami bejön, megoszt. Teljesen idegenek teljes film. Az üzeneteket hangosan olvassák, a telefonhívásokat kihangosítva hallgatják, minden mégoly apró WhatsApp üzenetet megmutatnak. Ami ártalmatlan szórakozásként kezdődik, hamarosan érzelmi zűrzavarrá válik - meglepő fordulatokkal és kínos felismerésekkel tele. Mivel a látszólag tökéletes baráti körben több titok és hazugság létezik, mint amire a játék elején számítottak.
Az adott estén kitalálnak egy játékot, konkrétan azt, hogy kiteszik a telefonjukat az asztal közepére és az arra érkező minden nemű megkeresést megosztják a többiekkel, legyen az hívás, sms vagy bármi egyéb. Az este előrehaladtával egyre nagyobb meglepetések érik őket egymással kapcsolatban, miközben saját életük is más megvilágításba helyeződik. A rendező érezhetően a magánéletre, a személyes kapcsolatokra koncentrál, ezért csak utalásokból, mellékszálakból tudjuk meg, hogy kinek mi a foglalkozása, illetve hogy is áll egzisztenciálisan. Magadnak hazudsz – Teljesen idegenek kritika – olasz film – Filmtekercs. A film a középkorúak (30-50 évesek) teljes skáláját igyekszik lefedni párkapcsolatok terén, aminek megfelelően kapunk egy szingli/kapcsolata elején lévő személyt, friss házasokat, házasságuk derekán és annak vége felé, az együtt maradásért még küzdő párt, akik ennek megfelelően más-más élethelyzeteket élnek meg. Kézenfekvő a szereplők sokszínűsége a mondanivaló kifejtése érdekében, és a megvalósítás nem annyira erőltetett, hogy az már zavaró lenne. Ami viszont egy kicsit kizökkentett néhol, az az üzenetek fokozatossága volt: A rendezőnek itt nyilvánvalóan dönteni kellett, hogy a realitást, vagy a közlendőjének érzékeltetését helyezze előtérbe, és ő az utóbbit választotta (teljesen érthető módon), amivel ugyan elérte, hogy az egyre kisebb jelentőségű ügyektől haladjunk az egyre fajsúlyosabbak felé, de ezzel a lineárisan növekvő nyomással a történet realizmusa sérült számomra kissé.