De manapság egyre inkább az az elvárás egy vezetőtől, hogy merjen kockáztatni, új dolgokat kipróbálni. A megszokott rutinok nem a hatékonysághoz vezetnek, hanem a leszakadáshoz. A világ ma már olyan gyorsan változik, olyan gyorsan jelennek meg új technológiák, hogy már nem működnek a bevált sablonok. A fiatalabb generáció elvárásai is teljesen mások egy vezetővel szemben: a szocializációjuk miatt sokkal bátrabban adnak hangot kétségeiknek, sokkal inkább bírálni merik a rossz döntéseket. Ők már inkább csapatban gondolkodnak, és elvárják, hogy egyenrangú félként tekintsenek rájuk. Molnár attila bátor tabor. Az autokrata vezetés esetükben már nem működik. – Olyan globális nagyvállalatoknál dolgozott, mint a Shell vagy az IBM, ott milyenek voltak a tapasztalatai? – A multinacionális nagyvállalatok is egyre inkább laposabb szervezeteket hoznak létre, és egyre nagyobb teret engednek a munkavállalók javaslatainak, ötleteiknek. Sok helyen már belátták, hogy a flexibilisebb struktúrákkal hatékonyan lehet működni. A versenypiaci cégeknél nagy kihívás a munkavállalók motiválása, mert sokszor nem lelkesíti az embereket a cégek alaptevékenysége.
Hogyan kezdted a pályádat? Szervező informatikai végzettséggel kezdtem a pályámat. A GTS Magyarországnál dolgoztam rendszermérnökként két évig. Utána az IBM-nél négy éven keresztül foglalkoztam termékfelelősként különböző szoftverekkel. Az itt töltött idő alatt tapasztalatot szereztem például CRM rendszer bevezetésével, adatbázisokkal és az informatikai tudásomat is itt sajátítottam el. Miért mentél el az IBM-től? Szerettem a munkám műszaki részét és az informatikát, de hiányzott az emberi oldal a rendszermérnöki munkákból. Valamint szerettem volna többet megtanulni az üzleti folyamatokról, a szűken vett informatikai folyamatokon túl is. Ráadásul akkor az IBM-nél megszerzett tudásom nagy értéket jelentett egy más szektorban működő cégnél. Így kerültem a Shellhez, ahol éppen egy olyan projekt indult, amihez jól passzoltam az akkori szakterületemmel. Ezután mivel foglalkoztál? Több, mint nyolc évig dolgoztam ezután a Shellnél. A munkám kibővült az üzleti folyamatokkal és a marketinggel.
Veszedelmes női viszonyok Ezt a kritikát azzal akartam kezdeni, hogy Yorgos Lanthimos A kedvenc című legújabb filmjében a hatalom működésének női oldalát mutatja be. Aztán arra gondoltam, ez így pontatlan: nincs női és férfi oldal, csak emberi van. Így Lanthimos ugyan nem találta fel a melegvizet, annyiban mégis unikális, hogy filmjében a hatalom gépezetét ezúttal nők működtetik. Nem is akárhogy! A 18. század elején az angol király(nő)i udvarban járunk. Ebben a világban a férfiaknak kevésbé dicső, sőt, alárendelt leosztás jut. Nézzük csak! Leváltott miniszterelnök, manipulációval házasságra rávett, kielégítetlen férj, magára hagyott hadvezér, rúzsos-rizsporos ripacs – íme pár, a férfiaknak szánt szerepekből. De említhetném a gyümölccsel célbadobált, pohos testű, meztelen ficsúrt is. A kedvenc (2019) - Kritika | Filmezzünk!. Utóbbi jelenetben egyébként Peter Greenaway képi világa köszön vissza A rajzoló szerződésé ből. Nem véletlenül: a brit zseni barokkos, bizarr, képzőművészeti alkotásokat idéző képekben elmesélt filmje biztosan hatással volt a görög rendezőre.
Ugyanez érvényes a humorra is. A poénok sosem tolakodóak, sőt a film sokszor nem is érzékelteti, hogy a nézőnek itt nevetnie kell. Mégis, az úton-útfélen kialakuló, bizarr szituációkat látva, a közönség képtelen megállni a nevetést. Valahol pedig ebben rejlik az értékes humor oly gyakran félreértelmezett esszenciája. Hiszen a mesterkélt és erőltetett poénok helyett sokkalta tanulságosabb az olyan vicc, ami valóságszerű megközelítésben parodizálja az élet és vele együtt az emberi faj abszurd kiszámíthatatlanságára. Ez az egyszerre fanyar és megmosolyogtató szemlélet pedig kiválóan összegzi a filmet, amit bátran lehet Yorgos Lanthimos rendező eddigi legkiforrtabb munkájának titulálni. Pedig a görög botrányfilmes olyan mozik atyja, mint A homár, vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása, azonban A kedvenc még az ő igen gazdag életművéből is kiemelkedik. A Kedvenc - Bemutató, Kritika - YouTube. A film egy kesernyés, de mégis humoros darab, ami még az átvezető felirataival is képes meglepni. Egyszerre nyomaszt, szórakoztat és mélyen felkavar, érzelmi hullámvasútjával bizonyára sokak kedvencévé válva.
De nem is ez a lényeg, hanem hogy mindkét banda gyűlöli a luxushoz szokott, mindenféle kihívást mellőző életet élő kis kedvenceket, amiért olyan körülmények között élhetnek, ami nekik nem adatott meg. A Kedvenc Kritika - Lefújja A Rizsport - Jorgosz Lanthimosz: The Favourite / A Kedvenc // Kritika // Filmtett - Erdélyi Filmes Portál. A nem annyira kedvencek Mielőtt azonban mélyebb párhuzamokat vonhatnánk az emberiségre jellemző társadalmi ellentétekkel, a tekintetünket helyszínek tucatjain mozgó, ficánkoló és pattogó állatok százai vonják el, akik hol az előtérben, hol a háttérben, de megállás nélkül osztják a vizuális és verbális poénokat. Az ezek magyarításával az ilyesmire amúgy is fogékony Speier Dávid is maximálisan kiélhette magát (és nem szoktunk kritikákban külön kitérni a szinkronra, de A kis kedvenceké simán ott van az év legjobbjai között), így a sokszoros újranézés lehetősége is adja magát. A film nem is igazán az eredeti ötletek szállításában gyengélkedik, hanem akkor, amikor némi komolyságot próbál kölcsönözni a figuráknak, mert ezek kiszámíthatók, nem elég kidolgozottak, és amúgy is minden drámai pillanatot elsodor egy-egy újabb harsány poén.
A kedvenc egészen páratlan és mesteri abban, amit csinál, nevezetesen egy karaktercentrikus dráma feszült, végletekig átgondolt megkomponálásában. Viszont abban is biztos vagyok, hogy ha valaki nem fogékony az ilyesfajta történetmesélésre, vagy akár a szatirikus hangvételre, akkor annak lesznek problémái Lanthimos filmjével. A homár is egy igen megosztó élmény a filmszeretők között, pedig a rendező korábbi munkája még így is egy fokkal kompatibilisebb azokkal, akik nem díjazzák annyira a "művészfilmeket". A kedvenc nagyjából a játékidő felétől számomra egyre súlyosabb élménnyé vált, ami elsősorban annak tudható be, hogy a jelenetek szinte kivétel nélkül a karakterek jellemfejlődését szolgálták. Anne, Abigail és Sarah hármasától szinte egy percre sem "szabadulunk", ami a cselekmény szempontjából talán szüksége, ám annak előrehaladtával mégis émelyítően hatott. Pedig volt még itt egy nagyon "markgatisses" Mark Gatiss, arról a Nicholas Houltról nem is beszélve, aki szemmel láthatóan imádja azokat a szerepeket, ahol nem kímélik az arcát a festéktől.
Ismét tombol a koronavírus Cipruson, ezért a kormány úgy döntött, hogy tizenkét éves kor fellett ismét kötelező a maszkviselés. A hétvégén bevezetett rendelet szerint csak otthon, az autókban és az edzőtermekben nem kell hordani a maszkot, más helyeken azonban kötelező. Ahhoz, hogy valaki a kórházban látogathassa meg hozzátartozóját, negyvennyolc óránál nem régebbi negatív gyors-, vagy PCR-tesztet kell tudnia felmutatni - írta a HVG. A cikk szerint akár 300 euróra is büntethetik azt, aki nem tartja be a szabályozást. Cipruson az utóbbi két hétben 25 793-an kapták el a koronavírust.
Ám a helyzet az, hogy mindezzel Lanthimosz nem nagyon mond többet, mint annak idején Greenaway. Mindig találnak egy új folyosót, egy új cselédszobát, vagy ugyanazt mutatják meg gyertyalángnál és verőfényben, vagy telepakolják a tereket egymásra zsúfolt alvó emberekkel, vagy a szoba sarkában kefélő alakokkal, vagy nyulakkal. És ez borzasztóan látványos, én kétszer ennyi ideig tudnám elnézni, és azért csak ennyi ideig, mert alapvetően nem rajongok a kosztümös filmekért, de aki igen, az doktori disszertációt írhatna a látványvilágból. Lantimoszék még olyan pofátlanságokat is meglépnek, mint a halszemoptika használata, amitől az amúgy is extravagáns tér szó szerint meggörbül és fölénk tornyosul, vagy a szemünk előtt esik szét. És lubickolnak a színészek is. Olivia Colman zseniális, legalább öt szerepet játszik el ebben a két órában, és mindegyiket minden mélységével együtt: a hisztérikus idiótát, az esendő, megtört asszonyt, a szerelemtől vagy legalábbis az újszerű testi vágytól megfiatalodó nőt, a haldoklót, aki körül összezárult a világ, és persze a hatalmával tisztában lévő intrikust.
A film az 18. századi angol arisztokrácia világába kalauzol, középpontban a szánni valóan esetlen Anna királynővel és a kegyeiért versengő nemességgel. Ez a maroknyi szociopata felel az épp háborúban álló ország vezetéséért, ám nem hatja meg őket különösebben a pénzt és emberéletet nem kímélő csatározás. Bálokat és pazar lakomákat rendeznek, és előszeretettel hódolnak a kacsafuttatás mára méltán elfeledett szenvedélyének. Fennmaradó idejüket pedig az ármánykodásra és hatalmi harcaikra fordítják, melynek pazarló álszentségét látva a néző leginkább egy kiadós proletárforradalomért kiált. Ebben a környezetben próbál érvényesülni az Emma Stone által alakított Abigel, aki nincstelen szolgálóként érkezik a király(női) udvarba. A film jobbára az ő felemelkedéstörténetére fókuszál, amit leginkább az 1957-es klasszikus, A siker édes illata kosztümös változatként lehet jellemezni. Csakúgy mint a Tony Curtis és Burt Lancaster főszereplésével készült filmben, itt is egy elvetemült szociopata elméjébe nyerhetünk betekintést, aki hamar meg is találja a hozzá méltó ellenfelet, Sarah Churchill, a királynő közeli bizalmasa személyében.