A Wikipédia ma még a következőket tudja a nevezetes ütközetről: "A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én zajlott le Mohács környékén a II. Lajos király vezette Magyar Királyság és az I. Szulejmán szultán vezette Oszmán Birodalom hadai között. A csata elsöprő oszmán győzelemmel zárult, emiatt a későbbi történetírásunk úgy nevezte, mint nemzeti nagylétünk nagy temetőjét. A mohácsi csata (1526. augusztus 29) - ISKOLAI TÖRTÉNELMI MAGAZIN Magyar történelem. A mohácsi csata a magyar hadtörténelem egyik legtöbbet emlegetett eseménye. A vereség okai és jelentősége a mai napig éles vitákat váltanak ki. Egyesek szerint a vereség okai a széthúzó magyar nemesség és Szapolyai János, a későbbi I. János király szándékos késlekedése, míg mások szerint azon körülmények között az akkori világ legnagyobb haderejével rendelkező Oszmán Birodalommal szemben esélye sem lett volna a győzelemre egyetlen európai államalakulatnak, így Magyarországnak sem. A magyar népi emlékezet a mai napig mohácsi vészként tartja számon a nevezetes csatavesztést. Ez azonban nem korszerű megközelítés, ezért kellett miniszteri biztost kinevezni, akinek sok más mellett az is a feladatai közé tartozik, hogy helyes megvilágításba helyezze az egykori történéseket.
Az alig kétórás csatában elesett II. Lajos és csatatéren vesztette életét a két fővezér, valamint számos magyar főrend és egyházi méltóság is. A mohácsi síkon a magyar had katasztrofális vereséget szenvedett a törököktől. A vesztett csata utáni csapások sok tekintetben évszázadokra meghatározták az ország sorsát, a mohácsi vész a független magyar királyság pusztulásának és az ország hanyatlásának szimbólumává vált. Szulejmán szeptember 9-én vonult be a védtelenül hagyott királyi székhelyre, Budára. A királyi palotát kifosztották. 1526 mohácsi csata. Ekkor került Mátyás híres corvináinak számos darabja is Konstantinápolyba. Október elején a török erők elhagyták az országot, Magyarország – a délkeleti részek kivételével – ekkor még nem került ténylegesen török uralom alá. (részlet) Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztitó erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Mert a hírek jöttek, egyre jöttek, nem lehetett egy legyintéssel napirendre térni fölöttük. Elsők között Bakics Pál gazdag rác vajda hozta őket 1526 legelején, aki kincsestül, családostul beköltözött az országba. Maga is hivatalos volt az előző év őszén a szultán tanácsába, hol a háborút, a Száván és a Dráván keresztül való felvonulást, Buda megvívását eldöntötték. Mohácsi csata 126.html. I. Ferenc francia király biztatására és kérésére határozott így a szultán. Ferenc ugyanis évtizedes harcban állt a spanyol trónt és az osztrák és német tartományokat birtokló Habsburgokkal (a magyar király felesége, Mária királynő is Habsburg lány volt) s a török felbiztatásával a maga helyzetén kívánt könnyíteni: mindenképpen javára volt a Habsburgok figyelmét, katonai erejét keletre fordító török támadás. De jöttek a hírek, a figyelmeztetések a legkülönbözőbb európai udvarokból, s jött a pápa nunciusa is, aki pénzzel, tanáccsal segítette a királyt, és ma is olvasható kétségbeesett levelekben számolt be a szétzilált magyar viszonyokról.
Ha Gálfalvi Zsolt személyiségét és munkásságát magam elé idézem, és most, közelgő nyolcvanadik születésnapja körül ez mind gyakrabban megesik, valami csendes nosztalgia kerít hatalmába. Nem csak a múló idő miatt, hiszen mindketten már régebben elérkeztünk ahhoz az élekorhoz, amely visszatekintésre és számvetésre késztet. Revizor - a kritikai portál.. Mindez bizony nosztalgikus érzésekkel jár együtt, hiszen van mire visszatekintenünk, már csak a mögöttünk feltornyosuló évtizedek következtében is. A nosztalgikus érzéseket mégis inkább az kelti bennem, hogy a jelenben (és valószínűleg a jövőben) fájdalmasan nélkülözünk (nélkülözni fogunk) olyan irodalomtudós, irodalomkritikus, irodalomszervező egyéniségeket, mint amilyen Gálfalvi Zsolt mindig is volt hosszú életútja és tartalmas munkássága során. A magyar irodalomnak és természetesen az erdélyi magyar irodalmi kultúrának mindig szüksége volt olyan szellemi munkásokra, mondhatnám inkább: mesterekre, akik háttérbe szorítva a maguk személyes ambícióit azon fáradoztak, hogy ez az irodalmi kultúra – a mindig szűkös lehetőségek között – valamennyire szabadon és eredményesen tudjon eleget tenni a maga közösségi, nemzeti küldetésének.
Kihez és hogyan szóljunk, ha úgy érezzük, az ember kiszolgáltatottsága, védtelensége egyre csak fokozódik? A menekülőkkel kapcsolatos hírek ijesztőek. A Facebook-on terjedő képek, (ál)hírek rémülettel töltenek el, de mikor ott vagyunk köztük, akár a budapesti Keleti pályaudvar környékén, akár a szerb–magyar határon és szembenézünk egymással, akkor látjuk csak meg igazán a másikat. Tudjuk, hogy a népvándorlás természetes folyamat, azt is tudnunk kell, hogy nyelvek, kultúrák tűnnek el a világban, helyettük újak jönnek létre, és ez így természetes. Azt is tudjuk, hogy általában az elfajzott kultúrákat saját civilizációjuk (kényelmük) készteti pusztulásra és helyettük a szívósabbak, életerősebbek uralkodnak, élnek majd. De amikor rólunk van szó, a saját életmódunkról, szokásainkról, vallásunkról, nyelvünkről stb. – akkor az a normális állapot, ha féltjük azt, amink van. A gazda bekeríti házát - Antikvarius.ro. Menekült vagy ellenség-e a másik? Kik ők a mindennapjaikban? Milyen munkát vállalnak majd? Hogyan fognak megélni? Hasznosak lesznek-e a társadalom számára?
Ugyanis ez a Dusa-sorozat lesz majd a címlapokon és a kritikák alatt, ez a sorozat marad majd meg, ezzel a sorozattal kell majd szembenézni öregen, tehát érdemes nagyon-nagyon észnél lenni. Aki tehát a következő Dusa-kiállítás anyagába vágyakozik, kénytelen ugyanolyan maximalistán bánni magával, mint ő a táncosokkal. Nagy József. Fotók: Dusa Gábor Van viszont egy nagyon furcsa jelenség, ami látszólag ellentmond ennek. A fotós ugyanis megteheti, hogy képeivel megvédi azokat az alkotókat, akiket évek, évtizedek óta tisztel, de éppen belefutottak egy gyengébb darabba. A szolidaritása kiterjedhet erre is. Van ezen a kiállításon is ilyen, egy Nagy József fotó – nagy művész meglepően érdektelen estjéről készült varázsos felvétel – nos, hát szerintem ez is a fotós szíve-joga. A kritikus ilyen esetekben mit tehet mást, elhallgat, Dusa Gábor pedig megmutatja, milyen lett volna az előadás, ha valóban sikerül. A gazda bekeríti házát. A kiállítás megtekinthető 2009. november 1-jéig. Kiállítás: MUlt, Alkotó: Dusa Gábor, Helyszín: MU Színház, Galéria, Időpont: 2009. október 7 - november 1.
Ezt a sok évtizedes szolgálatot egy súlyos és emberi tragédiákban bővelkedő történelmi korszakban az erdélyi magyar irodalom védelmének eszméje és erkölcse vezérelte. Gálfalvi Zsolt mindig meg volt győződve arról, hogy a kisebbségi létben és különösen azok között a mostoha körülmények között, amelyek közepette az erdélyi magyarságnak, időnként az üldöztetés terhét viselve, helyt kellett állnia, az irodalomnak nemzetvédő szerepe van. Mindig következetes bátorsággal, egyszersmind józan bölcsességgel töltötte be ezt a küldetést. Egy régebbi nyilatkozatában ezekkel a szavakkal jellemezte saját irodalomkritikusi tevékenységét: "A kifejezés régi értelmében vagyok írástudó. Olyasvalaki, aki meg tudja fejteni a szavakat, eltöpreng a körülötte zajló eseményeken, és a maga szerény eszközeivel hozzájárul, hogy az értelem lehetőségeiből egyik-másik megvalósulhasson. " Valójában (ugyancsak a kifejezés régi: hagyományos értelme szerint) a "gazda" szerepe, szolgálata és morálja szabta meg sok évtizedes tevékenységét.