Már jó ideje megy a mozikban a 127 óra, gondoltam ideje leírnom róla pár gondolatot. A sztori nem hoz meglepetést, mivel megtörtént esetet dolgoz fel: a kalandvágyó fiatal hegymászó, Aron Ralston (James Franco) addig kísérti a sorsot, amíg egyszer csak beleesik egy elszigetelt kanyon hasadékába, ahol 127 órát tölt, de végül megmenekül ám. 127 óra könyv projekt. Elég nehéz 94 percet kitölteni azzal, hogy valaki egy kanyonban gondolkodik az életéről. Rögtön eszembe jutott az Eltemetve című film, ahol másfél órán keresztül látunk egy kamionsofőrt, akit élve eltemettek, koporsójába pereg a homok, egyre inkább megtöltve azt, ő pedig egy mobiltelefonnal próbálja az életét megmenteni. Ez a film nagyon tetszett, nem unatkoztam másfél óra alatt sem, pedig csak egyetlen szereplős alkotás volt, úgyhogy simán esélyt adtam annak, hogy a 127 óra is tetszeni fog. Nos, a kritikákat olvasgatva, nekem egészen más róla a véleményem, mint a többségnek. A film valóban egészen jól indul, tetszenek a képi megoldások, az osztott képernyő, a zenék alapja is nagyon odaillő és hangulatba hoz.
Danny Boyle, ezúttal naturalizmussal felvértezett, kapkodó, töredezett stílusa – az előzetes várakozásaimmal ellentétben - remekül visszaadja a fogságba esett főszereplő csapongó gondolatfutamait, fokozatos leépülését és egyre elkeseredettebb küzdelmét a szabadulása érdekében. A kamera végig ott lebzsel James Franco közvetlen közelében, szembesítve minket, hogy Aaron világa beszűkült és eddig figyelmen kívül hagyott, észrevétlenül tovatűnő dolgok kerülnek a főszereplő érdeklődésének középpontjába, gyakorlatias dolgok, mint az élelem, vagy az ivóvíz, vagy a minden reggel, ugyanabban az időpontban, a szűk hasadékon végigvonuló napfény. Regény könyv - 1. oldal. A 127 óra kevés valódi történése és a főszereplő hangulati ingadozása izgalmasan és átélhetően van tálalva. Amit viszont a film nem tud visszaadni, az az eseménytelenség, az az üresség, ami minden bizonnyal a 127 óra nagy részét kitette. Amikor csak ott feküdt a sziklára dőlve, nem gondolkozott, nem erőlködött, amikor tényleg nem történt vele semmi. Ebben érzem az írásos elbeszélés előnyét, képes behatolni oda, ahová Danny Boyle kamerája nem ért el.
Magyarországon a földrajzinév-bizottság határozza meg egy egységes szempontrendszer alapján a különböző földrajzi képződmények hivatalos magyar nevét, ennek hiányában pedig az egyetemi tanszékek hagyományait szokás követni. 127 óra könyv webáruház. A szó szerinti fordítás azonban káros és olyan szörnyetegeket szül, mint az Ásványos Fenék (Mineral Bottom), a Talány-csúcs (Conundrum Peak), vagy az Ívek (Arches National Park), de arra például hosszas gondolkodás után sem sikerült rájönnöm, hogy mi a fene lehet a Kiábrándító Fejsze vagy a Dübörgő Folyóág. Érdekes, hogy bár Ralston nem író, és semmi nyoma annak, hogy a kiadója szellemírót foglalkoztatott volna, a 127 óra mégis helyenként a szépirodalmat karcolgatja. Túl azon, hogy roppant hitelesek a mondatai, a líraiságot sem nélkülözik, sőt néhány leírás kifejezetten tetszetős lett, a halálról szóló elmélkedései egyértelműen a kötet csúcspontjai. Örömírásnak szoktam az ilyet nevezni: érezni, hogy Ralston szerelmese a tájnak és saját magának, és ez végső soron egy nagyszerű könyvet eredményezett.
Aron Ralston számára ezzel megkezdődött a hatnapos pokol. Kevés ivóvízzel és élelemmel, valamint megfelelő ruházat nélkül kellett végigkínlódnia a hideg éjszakákat, ráadásul azzal a szörnyű tudattal, hogy senki sem tud hollétéről. 127 óra - antikvár könyvek. Kétségbeejtő helyzetében kénytelen volt sorra elvetni a szabadulás különböző lehetőségeit - az egyetlen és utolsó esély, a menekülés legborzasztóbb módjának kivételével. A megrendítő és igaz történet alapján Danny Boyle forgatott filmet, melyet 6 Oscar-díjra jelöltek. Adatok Eredeti megnevezés: 127 hours / Between a Rock and a Hard Place Kötésmód: ragasztott kartonált Méret [mm]: 139 x 209 x 29
Az igaz történetekben az a jó, hogy lehetnek néhányan, akik ismerik végét, s így tudják, ki a gyilkos. A híres rendezők mindenkori következő dobásában meg az a jó, hogy mindenki tudja, mire készül épp a mester, vagy mivel készült éppen el. Innentől minden az alábbi párbeszéd szerint zajlik: Szevasz, megyek moziba. Mit nézel meg? Danny Boyle új filmjét. Aha, a trainspottingos, a gettómilliomosos ürge, ismerem. Valami százvalahány óra. Aha, vágom, amiben a hegymászó csávó levágja a karját, mert beszorul. Ja, az. Ilyenformán akár a mozi nagy ívben megvalósított elkerülésével is kijelenthetnénk: kösz, már láttuk is. 127 óra könyv letöltés. Hogy így miről maradnánk le? Egy reményteli ifjú filmsztár másfél órás szenvedéséről. Ez valami egészen modern method acting lehet, amivel Boyle kísérletezik: beltestünk szimpatikus interjúalanya, James Franco másfél órán át szenved, hogy megszabaduljon egy sziklahasadékból, ahova a nehéz kő beszorította - igen, igen, a karjánál fogva. Illetve másfél órán át szenved, hogy valami színjátékra emlékeztetőt produkáljon - egy előre eldöntött szituáció béklyójában.
A túrát a barlangba azonban nem követi a meglebegtetett menage a trois, és az extrémsport-filmektől eltérően, az esést sem követi feltápászkodás és a ruha leporolása. Volt egy katasztrofálisan kivitelezett biciklis ugratásom, lebénultam és egy-két órán át magatehetetlenül feküdtem az avarban, amíg megtaláltak. Nem azt mondom, hogy át tudom érezni azt, amit a srác érzett, mert az bődületesen nagy pofátlanság lenne, de nem tudtam nem olyan szemmel nézni a filmet, hogy vajon bennem is ilyen gondolatok futottak-e végig akkor. És tényleg, nem életem filmje pergett, hanem kis apró, idegesítő dolgokon járt az eszem, ott van a zsebemben a telefon, de nem tudom kivenni basszameg, miért ilyen szarul ugrattam, ez a bogár nehogy rámmásszon, lépéseket hallok, hahó. És ezek a kis apró, idegesítő dolgok mind benne vannak a filmben, ahogy a főszereplő feltérképezi a környezetét, számbaveszi a felszerelését és végiggondolja, hogy milyen jelentéktelennek tűnő döntések vezettek a balesethez. Félek lelőni a film talán legjobb jelenetét, ezért inkább egy hasonló epizódot citálok ide a saját élményeimből: amikor a kórházban feküdtem és még nem tudtam járni, visszatérő álmom volt, hogy futok, sétálok, vagy éppen állva vizelek.