Állítólag a TeleSport szerkesztőségén belül komoly viták zajlottak arról, hogy a reggeli hírekben Kornél hajnali teljesítményéről, ami gyakran 5 perc játékidőből, 2 pontból és 1 lepattanóból állt, egyáltalán kell beszélni vagy sem. A másik, hogy ezekről a játékpercekről élő tévéközvetítés híján is csak hírekből értesültünk, így az amerikai évek Kornél mellett egy kicsit számunkra is meseszerűek voltak. Dávid Kornél NBA-szereplése 1999-ben megmaradt párezer fiatal NBA-kedvelő titkának, akik bosszankodtak, hogy a magyar tévék miért nem vásárolnak NBA-jogot (azt a Bullst mondjuk akkor se láttuk volna sűrűn), hetente győzködték a Danubius Rádió hírszerkesztőit, hogy a reggeli sporthírekben ne Kornél előző napi teljesítményét mondják be, hanem a frisset, a ma hajnalit, mert ebben a ligában 24 óra alatt néha két meccset is lejátszik egy csapat, jobb híján pedig internetes fórumokon és chaten osztották meg egymással a híreket és persze véleményüket. Kornél pontosan 20 évvel ezelőtt próbált meg először bekerülni Jordanék közé.
Azóta sokat tanultunk az NBA-ről, hallottuk mesélni Kornélt kinti sztorikról, egyvalamit viszont azóta sem tudunk: hogy az NBA, a Bulls, a Cavs, a Raptors, a Pistons, az egykori társak, edzők hogyan élték meg Kornél érkezését. Ezért találtam ki, hogy vigyük vissza Kornélt Amerikába, és próbáljuk meg összehozni a régiekkel, lássuk, mennyire tartják közülük valónak, mennyire becsülik, hogy egy kis kelet-európai országból eljutott a nagy NBA-be, és ott sem hátrált meg. Azt gondoltam, ideologizált elképzelésem van erről, de még engem is megdöbbentett sok minden, amit láttam és hallottam. Bő négy nap alatt Kornél NBA-pályafutásának három helyszínén jártunk, köztük a mostanin is, Milwaukee-ban. Sokakkal beszélgettünk, és legtöbbjüket nem nagyon kellett levadászni, jöttek maguktól. Persze amellett, hogy meg akartam ismerni a sztori amerikai oldalát, az is érdekelt, milyen történetek jutnak Kornél eszébe, milyen érzés lesz számára újra belépni a Bulls vagy a Pistons öltözőjébe, és mennyire kapja el a nosztalgia.
A film önálló hashteget kap, aki a közösségi médiában hivatkozik rá, esetleg hangot ad neki, mennyire várja már, bátran használja a #kornelontour hashteget. A könyvét olvastad már? Kéne!
Utóbbi hozta azokat az anyagokat, amelyek apja múltjából valók, ő készített interjút a nagyapjával, ő kísérte el apját például a sarkvidékre, rozmárt fényképezni. Kettejük viszonya csupán egészen nüansznyi részletként jelenik meg a filmben, holott szintén érdekes: minthogy fotóművész apja hónapokra, de inkább évekre távol volt családjától, Juliano Ribeiro szinte apa nélkül nőtt fel. Felnőttként azért tartott vele megannyi fotós útján, hogy végre megismerje az embert, aki feláldozta a gyermekével tölthető idő zömét azért, hogy megmutassa a világnak, hogy mi is zajlik benne. Salgado szociofotósként a poklok poklát tárja elénk. Még amikor a Workers (Munkások) című projectjén dolgozott, akkor sem csak az emberi alkotóerő csodáit mutatta be. Mindazonáltal gyönyörű látni, hogy hogyan tudott kapcsolatot létesíteni a legkülönfélébb népcsoportokkal. Amit ő csinál, ahhoz nem elég jó fotósnak lenni. Minden képéről árad az emberek iránti őszinte érdeklődése, nyitottsága, és a vágy, hogy eljuttassa a szenvedés, vagy egyáltalán: az ilyen-is-van hírét a nyugati világba.