FEKETE ISTVÁN (Gölle, 1900. 01. 25. – Budapest, 1970. 06. 23. ) Fekete István Göllén született a család első gyermekeként. Édesapja nemcsak a falu tanítója volt, hanem kiváló gazdálkodó is. Fekete István csupán az első kilenc évét töltötte szülőfalujában, mégis írói munkásságának legmeghatározóbb emlékei ezekből az időkből származtak. A család 1909-ben Kaposvárra költözött, hogy gyermekeik részére a jobb tanulási lehetőséget biztosítsa. Középiskolás évei után sikeres hadiérettségit tett. Majd közel egy évtizedes katonáskodása alatt elvégezte a Gazdasági Akadémiát. Néhány évet Bakócán dolgozott, mint segédtiszt. Itt ismerte meg leendő feleségét, Piller Editet a körorvos lányát. Életében jelentős változást hozott az 1929-es év. Ajkán kapott gazdatiszti állást és az év végén megnősült. Két gyermekük született, Edit (1930 – 2013) és István (1932 –). A harmincas évek elején néhány apróbb cikket küldött be a Nimród vadászlap világhírű Afrika-vadász szerkesztőjéhez, Kittenberger Kálmánhoz (1881–1958), aki felfigyelt írásaira.
Emberek között (2011) Lazi Könyvkiadó 2011, Szeged Szerkesztő: Sánta Gábor Fekete István 1943/44 fordulóján egyre elkeseredettebben figyelte a közösségek szétesését, éppen akkor, amikor pedig mindennél nagyobb szükség lett volna az összefogásra. Már a Zsellérek ben, a Hajnalodik ban és a Doktor Kovács István ban is erről beszélt. Regényének, drámájának és játékfilmjének zajos közönségsikere azt sejtette vele, hogy a világháborús viszonyok között fokozott az igény a példaértékű történetek iránt. Nem andalítani akart, és főként nem megnyugvást kelteni ezek szerencsés befejezéseivel, hanem hatásosan érzékeltetni, hogy így is lehetne. Felelősen gondolkodó emberként meggyőződéssel vallotta, hogy a parasztság a magyar társadalom meghatározó eleme, és sorsuk alakulásával minden politikai erőnek számolnia kell. Ő azonban nem feltárni kívánta a vidéken élők életét, hanem bemutatni azokat a típusokat, akiket személyesen is megismert. Retek Jánosnak hívják az először 1944 karácsonyán megjelent Emberek között főszereplőjét, és a vele, illetve a családjával történtek követhetők nyomon az általuk felnevelt szajkó életének első esztendejében.
1949-ben elbocsátották minisztériumi állásából. Ezt követően, sok más íróhoz hasonlóan mellőzték, könyveit nem adták ki. Családi tragédiaként élte meg feleségével együtt, hogy apáca lánya 1949-ben elhagyta az országot, fia pedig 1956 decemberében kényszerült menekülni, mert részt vett a forradalomban. Hogy megélhetését biztosítsa, segédmunkásként dolgozott, például gabonát szállító dunai uszályokon búzát lapátolt. Szerencsére a kitelepítés elkerülte őket, annak ellenére, hogy az ötvenes évek elején a lakásának nagyméretű ebédlőjét átadta az egyháznak, kápolna céljára. 1952-1954 között tanfolyami előadóként halászokat oktatott Kunszentmártonban. Könyvei 1955-től jelentek meg újra. A hatvanas évektől ismét sikeres íróként ismerték el, egyre nagyobb példányszámban jelentek meg könyvei. 1970-ben, 70. születésnapján a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki, elismerve írói munkásságát. Öt hónappal később váratlanul elhunyt. A Farkasréti temetőben lett első nyughelye, ahova később felesége is került.