Így analóg gépével készült fotóinak kizárólag a negatívjaira tekint műalkotásként. A hullák morbid, ám igen artisztikus képeiből a borzalom esztétikája bontakozik ki, meglehetősen teátrálissá alakítva Trier filmjének ezen jeleneteit – szemben a vérfagyasztó naturalizmussal ábrázolt gyilkolásokkal. Jack filozófiai eszmefuttatásainak alátámasztásaként a filmben fontos szerepet kapnak korabeli dokumentumfilm-részletek – így többek között a Hitchcock közreműködésével a német koncentrációs táborokról készült angol dokumentumfilm jelenetei – és más filmrészletek, melyekben ikonként jelenik meg Hitler, Mussolini és Sztálin. A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built), rendező: Lars von Trier, szereplők: Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Siobhan Fallon Hogan, Sofie G råbøl, Riley Keough, dán-francia-német-svéd dráma, horror, thriller, 152 perc, 2018 (18) Óda az önimádathoz Trier művészettel kombinált ösztönös puritánságát mindig is nagy csodálattal kezeltem, hiszen egyike azon kevés szerzői filmes rendezőknek, akik annak ellenére, hogy kompakt stílusjegyekkel látják el filmjeiket, mégis tud újat és informatív dolgokat mutatni.
Őszinte leszek, sok elborult és botrányosnak titulált filmet láttam már életemben, de olyat, ami ennyire nyersen mutatta meg volna mindazt, amit itt mutatott von Trier, talán még nem láttam korábban. Abszolút nem vagyok annak a híve, hogy szükségünk van azokra a filmekre is, melyben az öncélú erőszak és polgárpukkasztás néhány kevésbé tehetséges rendező aberrált önkielégítésében végződik. Lars von Trier senkit és semmit nem tisztel utolsó (? ) filmjében - a végeredmény pedig zavarba ejtően szórakoztató. Az ember, kinek filmjeiről mindig kimegy egy gyanútlan mozizó. Az ember, kinek alkotásait csak imádni vagy gyűlölni lehet. Az ember, akit még Cannes-ból is kitiltottak most visszatért, és egy potenciálisan utolsó rendezéssel prezentálja a publikumnak, hogy miért is egy megkerülhetetlen rendező Lars von Trier - vagy hogy sokan miért tartják kirívóan ízléstelennek. A ház, amit Jack épített egy piszkosul nehéz film lesz, ami sokak torkán megakadhat. Ám ha csúszik, akkor egy hiánypótló filmélményben lesz részünk.
Ilyen kimagasló alak még Albert Speer, aki a szintén építészi ambíciókat dédelgető Hitler főépítészeként "Germania" néven Berlin újjáépítésének tervezője volt. Speer erős és gyenge építőanyaggal tervezett – a gyenge anyag beépítésével az épületek idő előtti romlását és pusztulását akarta előidézni, mivel vonzották az építészeti romok. Mély lelki rokonság fűzi össze őket, s miként a nürnbergi perben Albert Speer a Hitlerrel való együttműködését "az ördöggel kötött szövetségnek " nevezte, úgy az epilógusban Verge kalauzolásával Jack is végül a Poklot kísérti meg. Jack szerepében Matt Dillon szenzációs alakítást nyújt a különböző személyiségeket magára öltő pszichopata szerepében. Szemüveges entellektüelként épp olyan behízelgő a modora, mint borostás vadászként, avagy tükör előtt begyakorolt mosolyú, jólfésült szépfiúként. Dillon alakítása erős és hatásos, cinizmusába, nárcizmusába, hidegvérű kegyetlenségébe a néző szinte beleborzong. Bár a 155 perces film kissé leül a végére, az mindenképp elmondható, hogy A ház, amit Jack épített egyszerre felkavaró és mélyen elgondolkodtató alkotás.
A ház, amit Jack épített botrányköve lett az idei filmfesztiválnak, melyről a nézők egy része vetítés alatt kivonult, ám akik végignézték, vastapssal ünnepelték. A prológus – öt incidens – epilógus keretszerkezetbe tagolt sorozatgyilkosságokba fokozatosan avatódik be a néző, mindeközben Jack (Matt Dillon) egy narrátorral (Bruno Ganz), Verge-dzsel (Dante Isteni színjáték a Vergiliusának alteregójával), osztja meg magvas gondolatait filozófiáról, képzőművészetről, zenéről, építészetről, na és az életéről. Jack építész szeretett volna lenni, de édesanyja nyomására a biztos megélhetést nyújtó mérnöki pályát választotta. Vágyálma családi örökségéből egy ház felépítése –, csakhogy sehogy sem jut dűlőre, mert hiába tervezi meg a formát, a megfelelő anyagot nem találja hozzá. Frusztrált mérnökként így az a kielégítetlen vágy űzi-hajtja, hogy elfojtott művészi alkotóvágyának utat törjön. Lars von Trier legújabb alkotása a szeretet és gyilkolás kapcsolatáról, az ölelés és ölés feloldhatatlanságáról, s emellett a művészi alkotás iszonyatos belső lelki energiákat követelő igényéről szól.