Az Északi szerzőisége tehát ott domborodik ki leginkább, hogy nem kínál kapaszkodót a nézőnek hősei és antihősei megítélésében. Ha tényleg azt szeretnénk, hogy protagonistánk győzedelmeskedjen, el kell fogadnunk, hogy a várva várt bosszúig jogtalanul lekaszabolt férfiakon, rabszolgasorsba taszított nőkön és elevenen elégetett gyerekeken keresztül vezet el az út. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film glorifikálná ezt a fokú embertelenséget, egyszerűen tárgyilagosan kezeli abban a múltbéli kontextusban, amikor a cselekmény játszódik, emellett pont annyi funkciót ad neki az események talán legfontosabb kulcsmomentumánál, amennyit az elbír anélkül, hogy összerombolná az eddig ecsetelt következetesség illúzióját. Otrfried Preussler: A kis boszorkány | könyv | bookline. A markáns rendezői kézjegy viszont nem csak a részletekre való odafigyelésben (a film több pontján ténylegesen korhű, óészaki szegmensek is elhangzanak) realizálódik: az adrenalinpumpáló, Thor mennydörgéseit szégyenbehozó intenzitással dübörgő zenékből, valamint elborzasztó, de mégis jól megkomponált erőszakos szekvenciákból építkező mozgóképes konstruktumot Skarsgård, Taylor-Joy, Claes Bang ( A négyzet) és Nicole Kidman ( Aquaman, Tudhattad volna) magnetikus alakításai mellett, az Eggers előző munkáira is jellemző mágikus realizmus tartja össze igazán.
Akik az ezerszer elmesélt toposzok feje tetejére állítását várják Az Északitól, valószínűleg csalódni fognak, mivel itt nem követik egymást a műfaji dekonstrukciók vagy a narratív zsonglőrködés nevében a sztoriba szuszakolt csavarok. Néhány jó érzékkel elszórt, a köd, sár és a vért spriccelő levágott végtagok által megteremtett légkörből a nézőt kiszakító álmot/hallucinációt (vagy éppen tényleges isteni megnyilatkozást) leszámítva a film megállíthatatlanul dübörög a célvonal, azaz egy eposzba illő leszámolás felé. Ezek akár 60 rúnát adó gyalogfogdmegek is lehetnének az Elden Ringből Ami így hát messze a hasonszőrű projektek fölé emeli Az Északit, az a sztori elmesélésének a mikéntje. Lilli a kis boszorkány lilli és hercules. Eggers, mint eddig mindig, most is a történelmi akkurátusságot helyezte az előtérbe, ami a részletgazdag díszletek, jelmezek és kellékek, illetve az északi mondavilág elemeinek példaértékű képi ábrázolása mellett a szereplők cselekedeteinek bemutatásában érhető leginkább tetten. A karakterek ugyanis nem egy morális kérdésekkel óvatosan egyensúlyozó hollywoodi szkriptíró gondolati szürkezónájában mozognak, hanem a történetben betöltött funkciójukon felül sokszor hoznak olyan döntéseket és tesznek olyan modernkori szemmel felfoghatatlanul kegyetlen dolgokat, amik jócskán megnehezítik a velük való empatizálást.
A kritikában már említett "természetfeletti" bár többször is felüti fejét a játékidő különböző állomásainál, de sosem tudjuk megállapítani róla, hogy tényleg megtörténik, amit látunk, vagy csak a korabeli vikingek megbízhatatlan narrációjának szűrőjén átsejlő árnyalakok elevenednek meg előttünk. Slayers a kis boszorkány. Végső soron talán nem is számít: Az Északi egyértelműen arra pályázik, hogy bemutassa, milyen érzés lehetett vikingnek lenni, és ha valami egyértelművé válik a több mint kétórás játékidő alatt, akkor az az, hogy a zord földrészek egykori hódítói teljes lényükkel hittek Valhalla léteztében és a mindennek a végét jelentő Ragnarök eljövetelében. Egy szöszi szerelme Minden erénye ellenére azonban nem beszélhetünk hibátlan alkotásról. A stáblista leperegte után, miután kikerültünk a nonstop akció bűvköréből (Eggers sok egyéb mellett ahhoz is nagyon ért, hogy minden jelenetben legyen valami felkavaró, meglepő, vagy csak szimplán emlékezetes, így szinte végig hibátlan az ütemezés), visszagondolva elkezdhetjük látni egy még ennél is lenyűgözőbb mű körvonalait.
Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban. Egy kis varázslat. Az Északi talán nem készítője munkásságának ékköveként vonul majd be a filmtörténelembe, de ha sok év távlatából azt mondhatjuk, hogy ez volt Robert Eggers pályájának egyik gyengébb alkotása, akkor nagyon jól jártunk. Ritka manapság ugyanis az, mikor ennyi pénzből egy minden fronton ekkora odaadással készült, kompromisszumokat maximum narratív tekintetben ismerő film a vászonra kerülhessen. Becsüljük meg!