... és élnek, léteznek és gondolkodtatnak – évek óta. Egy-egy ilyen filmről pedig írni, beszélni, összefoglalni, hogy tulajdonképpen miért is tartozik ebbe a kvázi "szubjektív kánonba", könnyű és nehéz – egyszerre… Az a filmművészeti alkotás, amely mellett végül döntöttem, 1973-ben készült, rendezője Sidney Pollack, a címe pedig: Ilyenek voltunk… (The Way We Were…). Feltehető a kérdés: miért döntöttem e mellett a mű mellett? Ilyenek voltunk film.com. Számomra a válasz magától értetődő: ez az a film, amelynek sokadik megtekintése után is ugyanazon kérdés ötlik fel bennem, ugyanazon katartikus érzésekkel egyetemben, amelyet a rendező a film elején történő zseniális feltételétől (szinte tanítani való módon zajló folyamatos, párhuzamos szembeállítással) nagyszerűen kezel, visz végig a cselekmény végkifejletéig. Majd feloldásként természetesen megadja a maga epilógusát, amely a történet elején feltett dilemmát csak még nyomatékosabbá, hangsúlyosabbá és halhatatlanná teszi; ergo a maga módján ugyan valamiféle megoldást mégis ad: prózai megoldásmód helyett a dilemma felerősítését.
A legrosszabb mégis az volt, amikor egy-egy jó film közben egyszer csak elment az áram. Márpedig ez elég gyakran előfordult. Napi rendszerességgel. A gyertyák és petróleumlámpák mindig kézügyben voltak. Dühös indulatszavak kísérték az elsötétítést és izgatott csatakiáltásokkal adtuk tudtul az amúgy is láthatót: megjött az áram! Ez volt a korabeli tévézés: két vagy több áramszünet között zajlott. Aztán ott volt még, amikor a gyenge tévékészülékek bemondták az unalmast. Sokszor hetekig várni kellett a szerelő kiszállására, a tévé javítására. Hát persze, hogy nagy becsben voltak azokban az ínséges időkben a könyvek... Ilyen, nem túl izmos versenytársak mellett működött hát a falusi mozi, egy olyan lepukkant épületben, mint amilyenek az államosított épületek voltak. Ilyenek voltunk - Filmhét 2.0 - Magyar Filmhét. Senki sem tartotta igazán a sajátjának. Ez volt az egyetlen hely, ahol felbomlott a katonás iskolai rend. Hol volt akkor még az udvarias előreengedlek-jelenség? Az egyik vetítés után szinte eltiport egy diáklányt, a minél hamarabb távozni akaró tömeg.
Aztán: kiírták, hogy 21. 45-ig tart, most 21. 52 van és még tart... Én az Ákos-koncertet és ezt is fel akartam venni, de sajnos nem sikerült ennek a végét felvenni... elég nagy negatívum ez a TV2-tõl... :((( pedig a mûsor nagyon jó! Remélem a jövõ héten pontosabbak lesznek.
Ily módon – vagy épp ezért – a nézőben (ez esetben bennem) halmozottan ott motoszkál "az örök kérdés", avagy a választ váró kényszerhelyzet: mely létmódozat, magatartás az igazi(bb), a kizárólagos(abb), az üdvözítő(bb), melynek van erősebb létjogosultsága…? (Érvek persze vannak – pro és kontra. ) A mai napig nem tudtam eldönteni a választ. Ezért beszélek most erről a(z) – ilyen vonatkozásban szinte parabolisztikus módozatú – filmalkotásról. "Bizonyos értelemben olyan volt, mint az ország, amelyben élt. Túl könnyen jutott mindenhez, de ennek legalább tudatában volt…" – kezdi a történet férfi főhőse, Hubbell Gardiner egyetemista korának egyik nagysikerű, Az amerikai mosoly címet viselő, önmaga és "kasztjabeli" generációs társai tökéletes jellemzését adó novelláját. (Anticipációként jelezhetjük: ezzel a fentiekben már jelzett dilemma – in medias res – teljes egészében jelen van. Erdély.ma | Ilyenek voltunk – Minden, ami film. ) Amint az előző sorokból nyilván kiderült, Amerikában, egész pontosan az 1930-as évek Amerikájában vagyunk, a Yale Egyetemen.