(10 idézet) Európa Könyvkiadó Elizabeth Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a "depresszió-irodalom" legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy "rock-and-roll könyvet" akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A "regény" végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír - a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is "meggyógyították", de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert).
Csakhogy az igazi depresszióval nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az "igazi" depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást - mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. S a helyzet azóta is ugyanaz, Amerikában is, nálunk is: egyre jobb gyógyszerekkel kúrálhatjuk a bánatainkat, de hosszú távon mégis mintha egyre boldogtalanabbak lennénk...
Azzal a fajta képmutató hárítással, amelyik mások szenvedésére válaszul csak azt tudja mondani: engem sem sajnált senki. Persze, a kínálkozó csapdákba is bele lehet sétálni, ha pedig az olvasók többségének túl sok lesz a személyesség, akkor hiába mondja a szerző, hogy ő is csak generációja nyűgét-baját énekli meg. Ahogy 2014-ben a Daily Beast is példaként említette, ez történt Friendship című regénye nyomán Emily Gould-dal, akinek könyvét a kritikusok imádták rommá alázni. A Gawker korábbi szerkesztője főleg kapcsolati bonyodalmairól adott számot, a Los Angeles Times szerint pedig egy mindent túlpörgető elme rohamait láthattuk, amik viszont nem tudták bevenni célpontjukat. A Prozac-ország, ami egy generációt szembesített a fájdalmaival | Magyar Hang | A túlélő magazin. A Daily Beast hozzátette, a támadásokból bőven kijutott Wurtzel könyvének is. Viszont a lap szerint a dühös reakciókra ez esetben nehezebb magyarázatot találni. A leginkább talán az állhatott emögött, hogy Wurtzel szokatlan nyíltsága ijesztő volt sokak számára. A párhuzamot Sylvia Plath klasszikusával, Az üvegburával megvonva, ami a szerző szerint ugyanúgy egy nemzedék hangja lehetett a hatvanas évek elején.
Sady Doyle amerikai író pedig a női memoárirodalom egyik képviselőjeként emlékezett rá, mint írta: azok közé a fiatal írónők közé tartozott, akik azért lettek híresek, mert önmagukat adták. Wurtzel további könyvei között szerepelt a Bitch: In Praise of Difficult Women és a More, Now, Again: A Memoir of Addiction. Esszéi a The New York Timesban, a New York magazinban és más folyóiratokban jelentek meg. Egyik írásában, amelyet 2015-ben a Times publikált, beszámolt a rákkal folytatott küzdelméről, és bizakodóan írt a kezelések sikeréről. Mellrákja azonban később áttétessé vált, ez okozta halálát.
Előhang Gyűlölöm magam és meg akarok halni / 7 1. Ígéretes tehetség / 33 2. Titkos élet / 60 3. A szeretet öl / 89 4. Összetörve / 124 5. Fekete hullám / 143 6. Boldogságtabletta / 176 7. Piálás Dallasban / 200 8. Tér, idő és mozgás / 240 9. Lent a mélyben / 271 10. Bamba lány / 299 11. Jó reggelt, búbánat / 319 12. Véletlen oboaszóló / 352 13. Reggel azzal a félelemmel ébredek, hogy megint élni kell / 384 14. Gondoljunk szép dolgokra / 414 Epilógus Prozac-ország / 440 Utószó (1995) / 466 Köszönetnyilvánítás / 479