Csokonai Vitéz Mihály Konstancinápoly című verse 1794-ben keletkezett, legalábbis végleges formája ekkor alakult ki (Csokonai hosszú időn át dolgozott művein: újra meg újra elővette, csiszolgatta a verseit). Ebben az időben a költő Kazinczyval levelezett és ennek hatására kiváló filozófiai költeményeket írt. (Még főiskolai hallgató volt ekkor, de műveltségéről, olvasottságáról már legendák keringtek. ) Ebben az időben érett nagy költővé. Csokonai vitéz mihály költészete. Gondolati lírája a poétaosztályban megtanult két verstípusból szövődött össze. Kétféle versfeladatot kellett csinálniuk a tanulóknak: az egyikben antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése volt a feladat a retorika szabályai szerint (szentencia), a másikban a természet, tájak, évszakok, emberek leírása (piktúra). Csokonai e két verstípust ötvözte költészetében, így verseiben van egy szentencia-rész és egy piktúra-rész. A költő polgári családba született, de hamarosan szegénysorba csúszott, így a vagyoni különbségeket, a magántulajdont bíráló eszmék mélyen megérintették.
Egy paradicsomot magának így tetet Minden nemzet s abból kizár más nemzetet. Természet! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható setétség eltűnik, Az éjnek madara húholni megszűnik. Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl, S a sok kigondolt menny mind homályba merűl. Ah, ti máris abból fakadt indúlatok! Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel, lelkem! – előre képzelem, Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a setét kárpitok ropognak: A szívről az avúlt kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja; A szeretet lelke a főldet bételi, S az ember az embert ismét megöleli. Eloszlanak a szent s a panaszos hangok, Boldogító érccé válnak a harangok. Azzal sok száz embertárson segítenek, Amin most egy cifra tornyot építenek. Siess, késő század! jövel, óh boldog kor! Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet: Vajha te csak egyszer említnél engemet Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle, Nemes útálással halnék ki belőle.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak, Jer más oldalára a fénylő Stambulnak. A roppant templomok, nézd, miként kérkednek Nevével a bennek lakó Muhamednek! Amelyekbe sok szent bőgéseket halla Az ezekben igen gyönyörködő Alla, Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja, S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán, Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán. Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek, Melyek a fellegek közé rejteztetek! Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja Fényével az égi holdak számát toldja. Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona A szentség színével bémázolt babona! Denevér babona! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság? Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén? A vitézek kardján s a népek bilincsén? Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez | Verstár - ötven költő összes verse | Kézikönyvtár. Míg az emberi nem hajdan a természet Együgyű keblében nyugva heverészett, Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak éj fiainak javát. Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség, Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség. Állott a Természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye.
Egyszóval, e vídám melancholiának Kies szállásai örömre nyílának. Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körűltem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. Mért szabtál hát határt önfiaid között; Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Bicskei Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola – Bicskei Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola. Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa.
(1950) Mikszáth Kálmán: A fekete város (1955) Jókai Mór: Kőszívű ember fiai (1958) Magyar klasszikusok Jellemzően az iskolák kötelező irodalmát öleli fel. Csokonai vitéz mihály dorottya. Viszonylag alacsony áron. Magyar és külföldi szerzők klasszikus irodalmi művei jelentek meg a sorozatban, például: Mikszáth Kálmán: Új Zrinyiász (1955) Görög drámák (1978) Eötvös József: A falu jegyzője (1971) Diákkönyvtár Az 1970-es években kiadott sorozat, amelyben a kiadó kortárs magyar szerzők műveit jelentette meg, például: Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1973) Kertész Ákos: Makra (1972) Moldova György: Gázlámpák alatt (1977) Szépirodalmi Zsebkönyvtár Források [ szerkesztés] Könyvkiadók és könyvterjesztők Magyarországon (szerző: Fülöp Géza, szerk. :Zöld Ferenc, kiadó: Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése)