[toc](Gulya István) A negyedik élőszereplős Asterix & Obelix-moziban az ókori gall jó barátok a brit szigetekre látogatnak, hogy csodás varázsitalukkal a rómaiak szorongatta távoli testvéreik segítségére legyenek. Természetesen a vállalásuk nem teljesül maradéktalanul – mint amiképp ez a film sem. A Kleopátra mindent visz Az 1950-1960-as évek fordulóján megteremtett kelta képregény-figurák, a sastollas sisakú, köpcös Asterix és a menhírfaragó testes társa – igen, aki babakorában belepottyant a varázsitalos kondérba, ezért nem ihat a mágikus mixből, mert hatása állandósult nála (jó, egyszer megengedte neki a druidája) –, Obelix kalandjainak megképesítésével félévszázada próbálkoznak a franciák. Érthető, a szülőatyák, René Goscinny és Albert Uderzo figurái ikonikussá lettek a világon mindenütt, és szerves részét képezve a francia kultúrának, adja magát, hogy a gall expanzió élharcosaivá váljanak. Goscinny–Uderzo hősei az évtizedenként megalkotott rajzfilmeket követően (amikből az 1976-os Asterix tizenkét próbája címűn maga a legendás duó is szorgoskodott, mint rendező-forgatókönyvíró) 1999-ben élőszereplős változatot kaptak (Asterix és Obelix), köszönhetően a trükk-technika fejlődésének.
Talán alkatilag picit nagyra nőtt a színész a szerepre, de annyi baj legyen, habitusát illetően jó választásnak bizonyult. Az egyetlen örök darab Gérard Depardieu, akinek neve azonban sajnos mostanság az öregkorra elherdált karrier szinonimája lett. Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben! A szedett-vedettség sajnos a történeten is erősen meglátszik, melyet ezúttal az Asterix Britanniában és valamivel kisebb súllyal az Asterix és a vikingek című képregényekből gyúrtak össze az alkotók. A mese szerint César (Fabrice Luchini – Szerelem a hatodikon, Született feleség) újabb hódításokra tör, ezúttal irány Britannia. A hidegvérét mindig megörző, a képregényben egyébként nem is szereplő angol királynő (Catherine Deneuve) a galloktól kér segítséget. Angoltapaxot (a film egyik legerősebb alakítását nyújtó Guillaume Gallienne) küldi hozzájuk a híres varázsitalért, miközben a rómaiak a vikingeket hívják erősítésül. Asterix és Obelix el is indul egy hordó varázsitallal a megriadt angolokhoz, csakhogy persze annak hamarosan lába kél… A számos ponton plusz elemekkel, a képregényben nem szereplő karakterekkel és szálakkal gazdagított történet még úgy ahogy összeáll, a kivitelezés már annál kevésbé sikerült.
Kifejezetten idegesítő – mégha a képregényben működik is – az angolok fordított beszéde és a rímek és nemrímek vegyítése. Ami papíron képes élni, sajnos a vásznon megdöglik. Ugyancsak erősen túlvezéreltek a díszletek és jelmezek – a már-már a Flinstones-család harsányságát idéző körítés időnként erősen túllő a célon. Azért persze vannak jó pillanatok is: kifejezetten szellemesen van például megoldva a vikingek feltűnése, és egy-két kifejezetten erős poén is kényeztet minket.
A szereplők sokszor csak felmondják a szövegeiket – jut eszünkbe: már az elején illet volna eldönteni, hogy a film rímekben szólal-e meg vagy sem –, mellőzik az alakítást. A Britannia-képregény fontos humorforrását képezte az angol (brit) szokások franciás kigúnyolása, miszerint a szigetlakók folyton teáznak, mentásan eszik a vaddisznót, s leginkább: olyanok, mint mi (a franciák), csak fordítva beszélnek. Ami a képregényben elevenen élt, a kicsavarított szöveg, itt az érthetőség rovására megy, a gyereknézők biztosan belefáradnak, de a korosabbjának hasonlóképpen gondot okoz (nem irigyeljük a szinkronszínészeket sem). Belefáradnak, feladják a filmet. Goscinny–Uderzo képregényhősei a vásznon eddig – A Kleopátra-küldetést leszámítva – nem tudtak rendesen élő testet ölteni, a páros másik közismert figurája, Lucky Luck (vagy Talpraesett Tom vagy Villám Will) szintúgy rosszul járt a francia ötletből, német pénzen és szereplőgárdával, spanyol helyszíneken forgatott, Lucky Luck és a Daltonok című opussal.