Arcok nem láthatók, a fotós csak a kórház elé ment le, innen fényképezte az embereket. Az akkori doktorok elbeszélése szerint ugyanis a vonuló tömeg láttán a kórházban megtiltották, hogy a dolgozók is kimenjenek közéjük. Nem sokkal később, a lövések és robbanások hangjára rossz előérzetük támadt, ezért már elő is készültek a legrosszabbra. A sortűz sebesültjeivel délelőtt fél 11 tájban jöttek az első járművek. Lovas kocsikon, személyautókon és a határőrség teherautóin hozták a lőtt sebekkel, többnyire súlyosan sérülteket és tették le őket a kórház udvarán. Ezekről a pillanatokról nem készültek felvételek, nem volt ugyanis idő már a fotózásra. A kórház orvosgárdája az első rémület után dr. Fotók 1956 rtl.fr. Zsibóy István igazgató főorvos vezetésével azonnal munkához látott. Elkülönítették a beszállítás alatt meghaltakat, a láthatóan súlyos és a kevésbé súlyos sérülteket. A kórház folyosóján fekvőket homlokukon megjelölték, hogy milyen sürgősségi sorrendben kerüljenek a műtőbe. A főorvos asszisztensei sietve láttak hozzá az ellátásukhoz.
Két fiatal katona, hátán átvetett puskával állta el a vár bejáratát. Amikor odaértem, megkérdezték hova megyek. – Iskolába. – volt a válaszom. – Nem lesz ma tanítás. – felelték. – Nekem pedig mennem kell! – erősködtem. – Kislány, nem lesz ma tanítás. Menj csak haza! Mivel ketten voltak, egyenruhában és puskájuk is volt, nem volt mit tenni, visszafordultam. Nem voltam szomorú, ugrándozva mentem hazafelé. Otthon nem örültek váratlan betoppanásomnak, hiszen a hetek óta tartó feszült várakozás ezzel bizonyossággá vált. Visszafordíthatatlanul elkezdődött valami, aminek végkifejletét nem lehetett sejteni. Az események kezdetéről pár felvillanó emlék él bennem. Ólevendula blogja: 1956: Ötvennégy évig a fiók mélyén őrzött drámai fotók. Éjszakai ébresztés, a rádió duruzsoló hangja. Idegesen fűzöm fehér, magas szárú cipőm. Elmélázom, a cipőről eszembe jut, mennyire haragudtak, amikor elődjéről bátyám kék tintájának segítségével igyekeztem eltüntetni az orrán lévő kopást. Nevelőanyám annyiszor szidott ezért, gondoltam befestem az egészet kékre, akkor nem látszik – de nem örültek.
Több szemtanú által elmesélt verzió szerint, a tüntetőknek elegük lett a téren lévő Külügyminisztérium erkélyéről lengedező vörös zászlóból, és azt kezdték skandálni, hogy "Nemzeti zászlót a Külügyre! " A minisztérium dolgozói kicserélték a Rákosi-címeres magyar zászlóra, amire viszont "Nem a mi zászlónk, le vele! " következett. Fotók 1956 ról a win10 ra. Erre bevonták a zászlót, és hamarosan kivágott címerrel jelent meg újra, amit üdvrivalgás fogadott, és az ekkor már körülbelül 50 ezer fős tömeg követte a példát. A Margit hídnál már fotósok is megörökítették a zászlókivágást. Több ezren hordták titokban, a kabátjuk gallérja alá rejtett kitűzőként a Kossuth-címert A forradalom fontos momentuma volt a szovjet rendszer szimbólumainak megsemmisítése, és a Kossuth-címerre cserélése. A lyukas zászló pedig erős és találó jelképévé vált annak, hogy az emberek ki akarták vágni az országba költözött idegen testet. Olyan erős volt a Kossuth-címer támogatottsága, hogy kezdetben még a forradalom leverése után megválasztott Kádár is azt ígérte, hogy vissza fogja állítani.