Ady Endre: Karácsony – Harang csendül... I. Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, A Messiás Boldogságot szokott hozni. A templomba Hosszú sorba' Indulnak el ifjak, vének, Hálát adnak A magasság Istenének. Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Minden szívben Csak szeretet lakik máma. II. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből – Úgy mint régen – Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna, mindent, Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Ady Endre : Karácsony – Harang csendül... - lélekszépítő. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni. III. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Óh, de nagy boldogság Szállna a világra. Ez a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget. Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni… Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra.
Persze csak akkor, ha valóra vált volna a költő síremlékén is dolgozó szobrász álma. Ady endre karacsony . A mindössze negyvenegy évet élt Ady Endrét (1877–1919) nemcsak az utókor helyezte a legnagyobbak közé, már életében is ikonná vált, így nem meglepő, hogy a Nyugat szimbólumaként és a magyar politikai újságírás egyik vezéralakjaként egyaránt mély nyomot hagyó költő váratlan halála után a Benczúr utcai Liget Szanatórium kis szobája megtelt a magyar kultúra legfontosabb szereplőivel. Január 27-én a halotti ágy mellett persze nem csak költők, írók, illetve publicisták jelentek meg, de vázlatokat készítő festők és szobrászok is feltűntek, akik jól tudták: minél előbb szükség van egy portréra, illetve egy síremlékre ahhoz, hogy méltó emléket állíthassanak az elhunytnak. Az Adyra nem pusztán barátként, hanem mindenek felett álló csillagként tekintő Csorba (Donner) Géza (1892–1974) is tisztában volt ezzel: a köztérre szánt Ady-szobrának makettjével a szanatóriumba érkező művész a helyszínen értesült a halálhírről, majd papírt és krétát ragadott, és órákon át dolgozott a látványt megörökítő rajzon, ami nélkül életműve legfontosabb darabjai talán sosem születhettek volna meg.
Szabó Gyula előadásában
Az álmot a háború előtt Baumgarten- (1929, 1936), azután pedig Kossuth-díjjal (1960) elismert kritikus, Kárpáti Aurél (1884–1963) a Pesti Napló 1924. február 10-i számában, Carpaccio álnéven jegyzett cikkében mutatta be. A mindössze harmincöt éves művész Epreskerthez közeli műtermében, a mai Rippl-Rónai utca 38. harmadik emeletén készült helyszíni riportban a szerző így írt a szoba közepén lévő, akkor még csak kis méretben létező műről, illetve a kétségkívül ambiciózus tervről: Ady egész alakja elevenedik meg előttem, amint mezítelenül ül egy sziklatömbön, kissé előrehajtott fejjel, jobb karját hátratámasztva. Deréktól lefelé nagyvonalú drapéria borítja. Ady endre karácsony szabó gyula. Az egész úgy hat, redukált, csak a legkifejezőbb lényegre szorítkozó formáival, mint apró, félméteres modellje egy gigantikus méretű elképzelésnek. – Ezt a szobrot – mondja a művész –, akkoriban fejeztem be, amikor Ady haldoklott. Mikor elkészültem vele s kivittem a Park-szanatóriumba, hogy megmutassam neki, már halottfehéren, mozdulatlanul pihent ágyán.
Az Ady-specialista A szobrásszá válás útján Stróbl Alajos mellett, majd a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként elinduló férfit az első év után forradalmi nézetei miatt eltanácsolták, ő azonban nem adta fel: 1913-ban Fischer Antal szobrászműhelyében kapott munkát, a következő évben pedig megnyitotta az önálló műtermét, amit a következő évtizedekben nagy tempóban hagyták el a legkülönbözőbb méretű munkák. A már húszévesen Ady egyik legnagyobb rajongójává váló Csorba Góg és Magóg fia (1913) című szobrának megszületése után egészen haláláig monopolizálta a költővel kapcsolatos szobrok és domborművek készítését – nevéhez kötődik a költő halotti maszkja, a Fiumei úti Sírkertben álló síremléke (1930), a Röpülj, hajóm (1937), a Városligetből a Margitszigetre költöztetett mellszobor (1952), illetve az Andrássy utat figyelő bronzalak (1960) is –, életpályája azonban jóval sokszínűbb annál, hogy egyszerűen csak az Ady-szobrász címkét ragasszuk rá. A művész sokoldalúságát mutatja a margitszigeti Palatinus Strandfürdő előtt nyújtózó Napozó lány (1937), a korábban a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színház előcsarnokában kiállított Gombaszögi Frida -büszt (1928), vagy a Frankel Leó utca íjat tartó ősmagyar harcosa (1942), kisebb műveit pedig többek közt a Magyar Nemzeti Galéria, illetve a tokiói Császári Múzeum gyűjteményében is megtalálhatjuk.
Csorba éveken át tökéletesítette a makettet, Adynak azonban a történelem viharai miatt a következő években sem született köztéri szobra a fővárosban. Mindez persze nem jelentette azt, hogy ne futottak volna neki többször is a feladatnak: a magyar művészeti élet legfontosabb alakjait tömörítő, Ady elnökségével 1918 végén megszülető Vörösmarty Akadémia már 1919. Ady endre karacsonyi rege. február 2-án döntött a síremlék elkészítéséről, a tagok által létrehozott szoborbizottság védnöke pedig a miniszterelnök, Károlyi Mihály lett. Az ügyet a sajtóban feltűnt szalagcímek, illetve a Magyar Tudományos Akadémia ügyvezető elnöki székét elfoglaló Móricz Zsigmond szavai is próbálták a megvalósulás felé lökni, az Akadémiát a Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltása után azonban a kormány megszüntette, az összegyűjtött pénzt pedig államosította. A trianoni békeszerződéssel járó változások hosszú évekre ellehetetlenítették az ügyet, 1925-ben azonban létrejött egy szoborbizottság, ami az általuk összegyűjtött 12500 pengőből a díszítőszobrászként is fontos Beck Ö. Fülöpöt (1873–1945) kérte fel a feladatra.