Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltak szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. „Vétkesek közt cinkos aki néma!” | Felvidék.ma. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, mert nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna. " Kiállításunk bemutatja, hogy a passzivitás hogyan segíti a gyilkosokat ahhoz, hogy elkövessék szörnyű tetteiket.
A szlovák sajtó a feltárásról és a kihantolásról minden esetben a háború idején elesett civilek és magyar katonák földi maradványaként írt. De tudomásunk van két tömegsírról a Rimaszombat melletti klenóci dombokon, Rozsnyó mellett, Szomotoron és Pozsonyban, a Csalogányvölgyi temetőben is. Dunajszky Géza 2013. június 18. Zsúrpubi - Ha „vétkesek közt cinkos, aki néma”, akkor mit mondjunk rájuk?. Forrás: Gyilkosok közt cinkos, aki néma – Csaknem 70 éve késik a magyar holokauszt-túlélők, valamint a magyar áldozatok hozzátartozóinak minden-ízigleni kárpótlása… A működő minta pedig adott: Ahogyan és amennyit Németország fizet a zsidóságnak. Mi magyarok nem kérünk többet! (Még visszamenőleges kamatos kamatokat sem a hosszú sumákolásért, maszatolásért és halogatásért. ) Nem várunk mást, csak egyenlő elbánást! Magyarországon többé nem nőhet úgy föl ember, hogy meg ne ismerje a hiányzó százezernyi magyar szenvedéstörténetét.
Jut eszembe ez az ismert Babits idézet. Vajon a mai helyzetre értelmezve ki a cinkos és ki a néma. A kötelező úgymond egészségünket védő szájmaszk az egyik legtökéletesebb szimbóluma a hallgatásnak, elhallgattatásnak. De mindenki maga tudja: óvja, védje magát, a másikat. Megjegyzem: soha senkit nem akartam sem fertőzni, sem megbetegíteni, s most mégis rám fogják, ha netán nem teszem fel az utcán, természetben, mert nem látok, nem ismerek fel embereket, sőt barátokat – s főleg nem tudok énekelni (pl. a templomban, de ezt is megoldották), az unokámmal, a gyerekeimmel, utcai embertársaimmal meg lassan nem is társalgok. Mert rohanunk egymás mellett, mert sorba állni kell, mert kijárási tilalom lesz, mert nem akarok fertőzni, – s rohanok haza én a nyugdíjas, aki bezárkózik és se ki, se be, mintha így lenne jó. De meddig? Lassan egy éve tart. Megfosztva örömöktől, élményektől, közösségtől. S már cm-re szabályozzák, órára időzítik életünk kinti megnyilvánulását, nyugdíjasokat, gyermekükkel otthon lévő anyukákat, online tanuló diákokat, pedagógusokat.
Jó ég, hogy ti mekkora utolsó suttyók vagytok, ti kereszténység szégyenei, ahogy az emberi gyarlóságon élősködve uszítotok szerencsétlen földönfutók ellen! Még mindig jobb teli torokból ordítani ilyeneket a gödör mélyéről, mint némán ballagni tovább. Arra ott van például a katolikus egyház.
Az antik bölcsesség a megélt világ minőségét a hitből fakadó, fenntartható erkölcs szintjére fogta, és ezt azóta is vezérlő elvként használjuk… már ha használjuk. Tehát elviekben ez ügyben nem létezik semmiféle evolúció, ami avíttá tenné emberségünk alapelvét. Na, de akkor mégis miért kellett a civilizációnak sok ezer év ahhoz, hogy semmit sem változzon? Egy régi hajnalon mindenre rájöttünk, azután egy reggelen mindent elfelejtettünk, és egy ötezer éves délután kellett hozzá, hogy ismét feleszméljünk? Mielőtt megjön az este… Egyáltalán, létezik ez a világ, vagy csak álmodjuk? Bizonyos, hogy valamilyen formában létezik, hiszen még ha játék is, de mégiscsak energia tölti ki, ami egyfajta istenként megengedi kisded próbálkozásainkat, hogy közelebb és közelebb furakodjunk titkaihoz, kérdés, mennyire lesz ez fájdalmas, vagy netán végzetes… És most értem nagyjából mondandóm lényegéhez. Ha végre őszintén, minden ráhordott szennyes sallangot lerázunk modoros, elterelő filozófiáinkról, kimondhatóvá válik, hogy az a bizonyos vezérlő alapelv már csak álszentségeinkben létezik, talán mindig is csak ott létezett, teremtő törvényként, amit, mint minden mást is, letiportunk, mert mámorosan hasítva az időben, istenként tetszelgünk erőszakos megalomániánk színpadán.