Beküldő Dalszöveg Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe - Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Szeretetéhség. Hányszor mosolyogtunk rád, de te azt nem viszonoztad nekünk. Mennyiszer integettünk feléd, s te elfordultál tőlünk. Így kell nekünk leküzdeni az iskola ránk nehezülő falait. Dohos ruhaszagunktól részegre nevetik magukat a persilszagu gyerekek, és a sároska cipőnktől a tanárok szitokgörcsöt kaptak, így kell nekünk megfelelni: SNI bélyeget kapsz. Érlelődik egy új fogalom horizontális terjesztése a következő szociális besorolás kapcsán. Én is melegedni jártam be az iskolába mint megannyi társam, vécén maradtam ha jött a reggeli idő, s lám, adófizető polgár lettem! Kellet az én utamhoz egy pedagógus (a szó szoros értelmében), egy kedves szó, egy csipetnyi jóság, s lám: "ember lettem". Út a Lyukóból, a magyar Lunyik 9-ből az iskolába, s majd onnan a munkavilágába több száz éve nem sikerült nekünk. Megérteni az érthetetlent, hogy miért nem vágyunk a szépre és a jóra, hibáztatni minket könnyű, szolidaritást vállalni sorsunkban, már emberiességet igényel. "Nem én kiáltok! " A nyomor ordít, ez egy néma sikoly, ami oly mélyről jön, hogy útját csak fényévekben lehet mérni.
nem halok meg senkiért, a lelkem az enyém, ez az én saját poklom, és a küszöbön nem léphet át senki nem közöny és nem fájdalom és nem félelem, ez csak csönd tengerzúgás fény én Én ÉN igen, itt én vagyok nem te, nem mi, nem vágy, nem szeretet tagadok minden soromban, de nem érzem hazugságnak, tehát igaz? én itt vagyok erős. ez az én nagy utazásom át a világon a Végzet hegyéig, hogy ott a legdrágább kincsemet a tűzbe dobjam ki követ addig, hogy feláldozza magát értem? ugye senki? ugye te sem? aztán ott, mindennek a végén majd egy meg nem történt csók ízére gondolok, és nem fogok sírni.
A gettóvilág színtereire száműzött emberekkel való szolidaritás, kivetül az ember emberiessége, a legbensőbb énünk megmutatkozik, negatívot kaphatunk a lelkünk féltett titkairól. Ízelítőt kapunk mindabból ahogyan bánunk az "ellenünk vétkezőkkel". A gyermekeink jövőjét ellopják a hamis filmre vett riportok Lyukóval kapcsolatban. Ez nem babona, valóban a lelkünk, a jövőnk egy darabját lopják el azok politikusok, tévések, akik nem hitelesen mutatják be Lyukóvölgy cigányait. A gettóvilágának egy csipetnyi másodpercét hitelesen megmutatni nehéz, szinte lehetetlen. Mergérteni azt a folyamatrengeteget miként a gyermeki mosolyból, pöfékelő cigány asszony lesz a kamera előtt, s a társadalom ítélőszéke előtt a sztereotip fércművek lélek romboló képkockái láttán cigányinger világunkban azt sem vesszük észre, ha felénk dobnak egy gyermeki mosolyt. Vissza integetünk a cigány gyerekeknek a kocsink ablakából? Ó látjuk-e még a picinyke barna kéz mozdulatában Jézus Urunk karmozdulatát ahogyan integetett a Hegyről..., hívogatva, hogy fogadjuk be a Szeretetet a szívünkbe?