Wick először vonakodik elvállalni a melót, de Santino meggyőző érvei ellen még ő sem tud mit tenni. Útja Rómába vezet, ahol reményei szerint utolsó melójával végleg megválthatja a szabadságát. A John Wick második részében továbbra sem a sztori kapja a főszerepet, a cselekmény lényegében öles léptékkel robog előre, de még így is érezhető, hogy a tempó ezúttal sokkal visszafogottabb lett. Egyrészt a már említett univerzumtágítás miatt a történet, ha picit is, de előtérbe furakszik, a szabályrendszerek ismertetése, a régi és új szereplők elhelyezése pedig időigényes feladat, még akkor is, ha ezek csak töltelékek, mélységet nem érdemes és szabad keresni bennük. Ez egyébként azt eredményezi, hogy jó pár újonnan behozott szereplő gyakorlatilag teljesen felesleges, csak időhúzásra alkalmas kiegészítő. Ott van például Bowler King (Laurence Fishburne), aki tulajdonképpen New York utcájának mindenható ura, mégis jelentéktelen a szerepe, ahogy a jelbeszéddel kommunikáló Arest alakító, Ruby Rose-nak sem jut sok babér.
Végre, végre, végre!!! - ez járt egyfolytában a fejemben a John Wick 2 vetítésen ülve. Nem azért mert annyira vártam a második felvonást, az ok csupán annyi, hogy már az első percekben azt éreztem, egy igazi, vérbeli akciófilm érkezett végre a mozikba, az utóbbi idők szirupos tinifilmjei között itt egy igazán kirívó, karakteres mozi. Na de ne szaladjunk ennyire előre! Keanu Reeves az egyik kedvenc színészem a jelenleg aktív vászonhősök között, minden filmjére magas elvárásokkal ülök be, és ő rendre teljesíti is azokat. Persze leginkább az akcióhős figura az ő terepe, a John Wick pedig már az első epizóddal megmutatta, hogy ha valami, akkor ez a film kőkemény akciófilm, a főszerepben egy kőkemény figurával. A Chapter 2-re közel három évet kellett várni, de megérte, Mr. Wick figurája nem csak hogy beért, de emelte is a szintet: ha lehet, még pörgősebb, még lazább és még véresebb mint az első epizód volt. A bevált recept nem sokban változott, hősünkkel ott folytatjuk a második felvonást, ahol az elsőt abbahagytuk.