A Halotti beszéd tipikus eszköze az intertextualitás. A kötet jellegzetes költői képeihez tartozik az ég és az álom. Halotti beszéd: A költemény címe és első mondata az első szövegemlékünket, a Halotti beszéd és könyörgés című művet idézi. De itt a közös emberi sors helyett, az ember egyszeriségét, egyediségét és megismételhetetlenségét állítja. Az idő végtelenségére utal a "nagy időn", a "jövőben" kifejezésekkel. Ennek az ellentét képzi a maga konkrétságával a "soha" időhatározó szó. Ugyanez az ellentét – a konkrét és az általános szembeállítása – az elhunyt életének bemutatásában is megnyilvánul. Ebben az életében "örök embernek" nevezhető a mulandóság, az ember halandósága. Többször is utal az egyediségre: "Ilyen az ember. Egyedüli példány", "homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlen egy". Legnagyobb hatást az ékírás metafora kelti: " rá ékírással van karcolva ritka, / egyetlen életének ősi titka". A modern időkre utal a záró gondolat: "Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer".
Csakúgy, mint ahogy a halottbúcsúztató szövegformula "kipontozott" részei adnak teret az egyedi megjelenítésének, egy valójában általános vagy inkább átlagos ember esetében is. A vers bonyolult szerkezete az eltérő sorszámú versszakokban és az eltérő sorhosszúságban is megnyilvánul. Mindkettőt a gondolatritmus határozza meg, csakúgy, mint a soráthajlásokat. A vers rímei, Kosztolányira jellemzően, néhol finom (pl. "meghalt – megcsalt", "hő volt – ő volt"), néhol uralkodó jellegükkel tűnnek ki a szövegből ("nincs már – kincstár", "vegyszer – egyszer"). Allúzió: utalás a műben valamilyen meg nem nevezett fogalomra, eseményre vagy személyre; a szándékos ráutalás értelmét a megfejtéssel nyeri el. Enjambement: "áthajlás" (fr. ) szóból;, a költészetben a versmondat és a verssor határának eltérésén alapuló költői eszköz, a gondolat nem ér véget a sorvégen, hanem "áthajlik" a következő sorba vagy szakaszba. Gondolatritmus: hasonló, ellentétes vagy fokozást tartalmazó gondolatok egymást követő, tudatos szerkesztésű rendszere, a szöveg szabályosan ismétlődő ritmuskeltő megoldása.
Marcus Aurelius Ars poetica, filozófiai költemény. Rómában, Marcus Aurelius lovas szobrának látványától megihletve írta e versét. Az óda hangneme magasztos, ám tárgyilagosan egyszerű. A vers egésze Marcus Aureliusnak, az emberi nagyságnak és a bamba tömegnek a szembeállítására épül. Az első versszakban ezt azzal érzékelteti, hogy olyan képet fest elénk, melyben a középkori Róma lenn, a völgyben hever, míg Marcus Aurelius fönn, a Capitolium csúcsán lovagol. A költő a színekkel, és a színek ellentétével is játszik. A császár szobrának szemei ragyognak, ez tükrözi vissza lelkének lobogását. Jelzők sokasága, és számos alliteráció erősíti az ellentétet az imperátor és a tömeg között. Aki szellemileg felette áll a többieknek, annak egyedül kell megvívnia apostoli harcát a sokasággal szemben, az árral szemben kell úsznia. A császár nagyszerű alakjához végig hozzákapcsolódik a szenvedés és az elkerülhetetlen halál gondolata. A halál törvénye alól senki sem vonhatja ki magát. Az 5. versszaktól egyes szám első személyben kezd beszélni.