színes, feliratos francia romantikus dráma, 120 perc Jacques Audiard a De rouille et d`os (Rozsda és csont) című filmjében A próféta kérlelhetetlenségét és naturalizmusát és eggyel korábbi munkájának, a Halálos szívdobbanás-nak a férfias érzelmességét ötvözi. Meglehetősen jól sikerült, pedig a rendező látszólag összeférhetetlen stílusokat kever, ráadásul a filmnek nem egy, hanem több, felváltva zajló története van, amik azért végül mégis összeforrnak. Marion Cotillard egy Stephanie nevű lányt alakít, aki kardszárnyú delfineket idomít, Matthias Schoenaerts pedig egy Ali nevű, rendezetlen életű férfit, aki egyedül neveli ötéves kisfiát, és mindig abból él, amiből éppen lehet, a film elején például felcsap kidobóembernek egy éjszakai szórakozóhelyen. Itt találkozik először futólag Stephanie és Ali, és a lány nyilván megérzi a gondoskodásra való képességet a férfiban, ezért - miután egy szörnyű balesetben elveszíti mindkét lábát - felhívja a férfit, hogy találkozzanak újra. Rendező: Jacques Audiard Színészek: Marion Cotillard (Stephanie) Matthias Schoenaerts (Alain van Versch) Bouli Lanners (Martial) Céline Sallette (Louise) Corinne Masiero (Anna) Yannick Choirat (Simo
Cotillard most a saját bőrét vitte vásárra. Alakítása azért üt annyira szíven, mert nem volt hová rejtőznie. - - - - - - - - - - A Rozsda és csont című film április 10-én jelent meg DVD-n Magyarországon.
Rozsda és csont | Marion Cotillard A gyönyörű, fiatal színésznőket ez a teher még jobban sújtja: igazán csak azután veszik őket komolyan, ha vállalják azt az óriásiként feltüntetett áldozatot, hogy elcsúfítsák magukat. Minél durvább átalakulást visznek véghez, annál nagyobb a dicsőség. Reneé Zellweger vattával kitömött arca a Hideghegy -ben vagy Nicole Kidman kampóorra Az órák -ban egyenesen Oscart ért. De tényleg olyan kimagasló alakítások ezek? Nem véletlen, hogy Marion Cotillard-t is sokan azóta tekintik komoly színésznőnek, hogy leborotvált szemöldökkel eljátszotta Edith Piafot. Pedig az, amit a Rozsda és csont -ban nyújt, ennél ezerszer emberibb és őszintébb. Nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy zsíros hajjal, előnytelen fényben álljon Audiard kamerája elé, hogy megpillantsuk (az egyébként minden nő arcán felbukkanó) apró ráncokat és a szeme alatti karikákat, mint ahhoz, hogy valaki más arca mögé bújva kifejezetten csúnya legyen. És mégsem ezért jár az Oscar. Bármilyen büszkén nyilatkoznak a színészek arról, mennyi munkájukba került mélyrehatóan áttanulmányozni egy karaktert, és mekkora teher volt minden nap hosszú órákon át tűrni, amíg a sminkszobában rájuk került a maszk, sokszor az az érzésem, hogy ilyenkor a színészek rejtőzködnek.
Ráadásul a dokumentarista stílus, a sokszor egészen nyers, néhány szavas, utcanyelven fogant dialógusok, a színészi játék közvetlensége egy pillanatra sem enged eltávolodni a film hétköznapi valóságától. S mindez a finom, alig észrevehetően trükkös kamerakezeléssel és a film egészére jellemző, különlegesen erős hangdramaturgiával együtt sokkal mélyebbre hatol, mint amit a mai közönségfilmnél megszoktunk. Brutálisan valóságközeli élmények Pedig a sztori majdhogynem szimpla melodráma. A kisfiával boldogulni próbáló Ali tanyát ver nővérénél a Riviérán, biztonsági őrként és utcai harcosként tartja el magát. Stéphanie idomárnő a helyi delfináriumban, aki egy megvadult orka támadása során elveszíti mindkét lábát. Kettejük véletlenszerűen kialakuló kapcsolata lehetne akár a megértésről, a befogadásról és a határtalan szerelemről elzenélt, romantikus történet. De Jacques Audiard kemény, sokszor brutálisan valóságközeli élményeket sorol egymás után. A levágott lábbal ébredő nő emberfölötti testi és lelki szenvedéséből keveset látunk, inkább csak a háta ívét, miközben sorra jönnek a képtelen helyzetet kezelni nem tudó beteglátogatók.
@Rdn ("S érdekes hogy a lerokkant jócsaj, meg az itt kommentelő vélhetőleg nők is szimpatizálnak a láthatóan hulladék Alival. Apának szar, testvérnek szar, agyhalott és csak magának elő bunyós, de ja, sportos, és ez elég is, úgy tűnik, hogy ő legyen a hős, ahelyett hogy keresne a főszereplő csajszi érzelmileg épebb és felelősségteljes palit. ") Semmi lényegeset nem értettél meg a filmből. A "lerokkant jócsajnak" jó ideig igen erős fenntartásai voltak a nála valóban éretlenebb és alacsonyabb (érzelmi) intelligenciájú sráccal szemben, és csak lassanként, lépésenként engedte le az igényszintjét, párhuzamosan azzal, ahogy a balesete folyományaként egyre izoláltabb lett, és egyre magányosabbnak érezte magát: szimpla haveri minőség, majd egyre barátibb viszony, majd szeretői státusz is, majd kvázi munkatársi viszony, végül egy igazinak tűnő párkapcsolat. (Annak ellenére is, hogy igazából még ekkor sem illettek össze, ám mindketten rákényszerültek, és lassan "rászoktak" a másikra: Stephanie körül egyszerűen elfogyott a levegő, nem volt sem tere, sem módja a rokkantsága okán ismerkedni; Alaint pedig leginkább érzelmi analfabetizmusa okán kerülhették a szexnél többet is akaró nők).
Összefoglaló A fantasztikus sikerű A próféta rendezője egy nőről és egy férfiról készítette új filmjét. Mindkettejüknek megvan a maga tragédiája, hát egymásba kapaszkodnak, és egymásból próbálnak erőt meríteni. Az Oscar®-díjas Marion Cotillard* Stéphanie-t alakítja, aki kardszárnyú delfineket idomít, és egy bemutatón szörnyű balesetet szenved. Új életét elviselhetetlennek érzi, és Alihoz (Matthias Schoenaerts – Bikanyak), a saját nehéz életével küszködő utcai bunyóshoz menekül segítségért. Váratlan kapcsolatuk egyszerre hoz vad szenvedélyt és szenvedést mindkettejük életébe. Az ő világukban a szerelem vagy a fájdalom sosem a szokásos formájában jelentkezik: sokszor ők sem tudják, hogy mikor melyikkel találkoznak.