A jelenlegi helyzetben tehát nagyon hasznos lenne átélni megélni az ünnep rítusait – ugyanakkor saját és mások egészségének védelme mégis azt diktálja, hogy csak olyan formában tegyük ezt, hogy közben figyelünk a távolságtartás szabályaira. A legalapvetőbb emberi igény A társas kapcsolatok jótékony hatását, illetve a magány káros következményeit talán még sosem éreztük annyira, mint napjainkban. A pszichológia egyik legtöbbet hangoztatott közhelye ("az ember társas lény") kézzelfoghatóvá vált. Eddig is tudtuk, hogy alapvető – az evolúciós múltunkban a túlélést segítő – igényünk a másokhoz való kapcsolódás, mások közelségének keresése, és a kutatások is sokszor igazolták, hogy a tartós magány a fizikai és mentális egészségre nézve is káros (szív és érrendszeri problémákhoz, az immunrendszer alulműködéséhez, levertséghez és szorongáshoz vezet). Most azonban (kollektív élményként) nap, mint nap érezzük az egymástól való elzártság és távolságtartás negatív hatásait. Nyúl, tojás, járvány Húsvét közeledtével érdemes végiggondolni, hogy a jelenlegi korlátozások idején hogyan tudjuk kiszakítani magunkat az egyre inkább összeolvadó mindennapok egyhangúságából.
Sokáig azt hittem, az ember alapvetően csak azért tartozik a társas-lény kategóriába, mert az elmúlt évezredek hangyabolyszerű városai ezt hozták, ezt szoktuk meg. De lassan-lassan, másfél év alatt rá kell ébrednem, hogy semmi köze egymáshoz a két dolognak. Zavaró és rettenetesen furcsa, hogy mennyire képes egyvalaki társaságára vágyni az ember - elsősorban. Ilyenkor képes kapaszkodni olyan álmokba is, amikről tudja, hogy lehetetlenek, amikről tudja, hogy már régen dugába dőltek, de mégis próbálja megfogni a felhőket - csak azért, hogy találjon valamit, amibe kapaszkodhat. Hogy találjon valamit, ami értelmet ad a harcoknak és a küzdelemnek nap mint nap: egy valódi társat. Mindezen felül persze ott van a társaság is. Nagyon kevés kivételtől eltekintve (mint például a mai fiatal, öltönyös és kíméletlen üzletember, de talán még ő sem) mindenkinek lételeme megosztani akár gondokat, akár örömöt valakikkel, valakivel, akitől tanácsot kérhet, vagy akikkek elmehet szórakozni - hiszen valljuk be, egyedül lemenni egy bárba jó dolog, de csak ha tudjuk, nem egyedül jövünk vissza, nem?
Szóval, az igazság az, hogy én nagyon sokat köszönhetek a koronavírusnak. Remélem, ezzel nem bántok meg senkit. A betegség áldozataira részvéttel, a világszerte ellene küzdőkre pedig nagy tisztelettel gondolok természetesen. Remélem, hogy a nehezén már túl vagyunk! – Mindeközben azért dolgoznod is kellett, hiszen a munka a színfalak mögött folyt tovább... – Valóban, ugyan rendezéseim maradtak el a járvány miatt, művészeti vezetői munkaköröm nem szünetelt, hiszen színházunk, bár előadásokat nem tudott tartani, teljes gőzzel gyártotta az online tartalmakat. Folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot telefonon és e-mailen, a színház home office-ban, de üzemelt. Hálás vagyok mindenkinek, hogy így vészeltük át ezt az időszakot. – Mit gondolsz, hogy tud újra magára találni a színház, mi most a legfontosabb feladat? – Rendkívül fontos, hogy legyen ideje a társadalomnak fellélegezni, hogy elmúljon belőlünk a veszélyérzet. Ehhez persze az kell, hogy ne legyen mitől félni. Bízom benne, hogy csak ennyi kell, és ha ez sikerül, az emberek visszatérnek a kulturális szokásaikhoz.
Ha valamit végre eldönt, akkor azért képes céltudatosan, aktívan tenni. Vannak ideái, tervei és ha ez nem csap át halogatásba, akkor kellő lendülettel el is éri azokat. A közös ügyek is mozgósíthatják, de számára unalmas, semmit mondó, monoton munka teljes passzivitásba lökheti. Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!