Erre már volt korábban is példa, ám a Húzós éjszaka az El Royale-ban című alkotásban nem igazán sikerült egy autentikus karaktert kapnia, ellenben most. A pók feje egyértelműen legnagyobb pozitívuma Hemsworth játéka, aki úgy tud félelmet kelteni a foglyaiban, hogy tudjuk, hogy testi fenyítésre közvetlenül nem számíthatnánk tőle, ami igazi ritka kinccsé teszi meg őt a mai főgonoszok sorában. Az intézmény feletti hatalom, illetve kontroll utáni vágy és az azzal szembeni függőség Hemsworth karakterénél összpontosul, ez pedig 2022-ben ismerős lehet a politikai rovatok mindennapi fogyasztóinak. Kosinski a Top Gun: Maverick után ismét erősen reflektál a körülöttünk zajló eseményekre, világhelyzetre, csak ezúttal az elérhető maximális kontroll dilemmáját belehelyezte egy fogoly és fogvatartó klasszikus párosának alaphelyzetébe. Az ebből fakadó potenciális paranoia azonban idővel mindkét felet bekebelezi. Ahhoz, hogy ez a barátságosnak álcázott macska-egér játék igazán működni tudjon, nem árt, ha az ellenpólus is remekel, ám ebben sajnos Miles Teller teljesítménye révén megbicsaklik a film.
Nyilvánvalóan így is túl hosszú, és főleg a végjáték szentimentális pillanataira nincsen semmi szükség. Drew Goddard nem kifejezetten jó ízlésű, de agyas és folyton kombináló rendező, aki – ezt ne felejtsük el – ezúttal nem a következő Marvel-szuperhősfilmet vagy Star Wars-folytatást rendezte meg, hanem a saját koncepcióját tudta megvalósítani. A mai Hollywoodban ez önmagában elismerésre méltó teljesítmény. Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at El Royale), 2018, 141 perc. 7, 5/10
Bár az is lehet, hogy tényleg kísérlet ez a film, nézőkísérlet, s mi voltunk az alanyai. A tanulságok azonban még jó sokáig várnak az elemzésre… Ha egyáltalán bármikor megjön bármilyen eredmény.
Ide érkezik a történet elején, valamikor a hetvenes években négy teljesen különböző ember: egy enyhén szenilisnek tűnő pap ( Jeff Bridges), egy idegesítő porszívóügynök ( Jon Hamm), egy jobb sorsra érdemes énekesnő ( Cynthia Erivo) és még egy nő ( Dakota Johnson), akiről nem tudunk meg semmit azon kívül, hogy nagyon bunkó mindenki mással. Rajtuk kívül az ideggyenge portásfiú ( Lewis Pullman) játszik fontos szerepet, valamint Chris Hemsworth, akinek a többi figurához fűződő viszonyáról vétek lenne bármit is elárulni. Azt viszont elárulhatom, hiszen az előzetes is célzott rá, hogy a figurák közül nem mindenki az, akinek mondja magát. A felütésben megtudjuk, hogy az El Royale-ban évekkel korábban elástak egy nagy táska mocskos pénzt. Azt várjuk, a folytatásban a Cluedo című társasjáték átdolgozását kapjuk, ahol nem tudhatjuk, melyik szobában van a pénz és ki ér oda a leghamarabb. Ám a szajré megszerzése csak az egyik cél a filmben – mint kiderül, mindenkinek van valamilyen rejtegetnivalója és sajátos elképzelése arról, mit vagy kit kell elintézni a szállodában.
Charles Mansonról. Meg még ki tudja, kiről és miről – például arról is, hogy Goddard nagyon érti ezt a filmcsinálás nevezetű mesterséget. Jelenetek a filmből Pontosabban: nagyon tudja, hogyan kell nyuszit és cilindert mutogatni, még akkor is tudja, ha se nyuszi, se cilinder, csak valamiféle Agatha Christie-s alapállás, ami akár tarantinós is lehet, ahogy tetszik, illetve ahogy kedvünk szottyan a filmet értelmezni. De ezek igazából utólag okoznak csak tépelődős dilemmát, hisz közben valóban azon törjük a fejünket, illetve arra a kérdésre várjuk a választ feszülten, legkésőbb a végső stáblistát megelőzően, hogy mit is akar ezzel az egésszel a művész. Mert hát valamit muszáj neki akarni, olyan nem lehet, hogy nem akar semmit. S amíg erre várunk, mármint arra, hogy kiderüljön, miért kínlódnak ezek heten ott a hotelben, kénytelenek vagyunk azért belátni, hogy Goddard nem egy Tarantino, hiába áll neki vigyázzba Bridges, Hamm, meg egy szellemes mellékszerepben még Xavier Dolan (! ) is, a dialógok inkább csikorognak, mint rabul ejtenek, a jelenetek inkább hosszúak, mint lebilincselőek, ám mivel anno a Ház az erdő mélyén csattanója valóban erős volt, s működött, s átalakította az egész filmet (értelmet adott neki), ezért az utolsó másodpercekig kitarthat a remény, hogy nem önmagáért való ez az egész.
Megint csak tartózkodnék a fordulatok leleplezésétől, de sokatmondó, hogy a szerző éppen a krimik szokásos hősét, a nyomozót írja ki leghamarabb egy puskalövéssel a történetből, utalva rá, hogy az intellektuális rejtvényfejtésre épülő klasszikus krimi mára teljesen kikopott a mozikból, de jobbára a tévéből is. Goddardnak ugyanakkor nincs igazán egyedi stílusa. Bűnügyi zsánertalálkozójának modorát a Coen testvérek abszurdba hajló, cinikus humorából, valamint a felbontott időrenddel és éles fejezetváltásokkal operáló tarantinói szerkesztésmód alapján keveri ki, és egyiket sem nevezhetjük különösebben friss formulának. Ugyanakkor rendezőként magabiztosan és elegánsan imitálja ezeket a stílusokat, néhány kép vagy egy-egy jelenet erejéig pedig mintha a saját hangját is kihallanánk az idézetek közül: amikor fétisszínészét, a Charles Manson-i ihletésű szektavezért játszó Chris Hemswortht veszi a kamera, a posztvalóság korának pszichedéliáját és büszke bálványimádatát ötvöző, jellegzetesen 2018-as pillanatok tanúi lehetünk.