Az erdélyi kopó leírása. Összbenyomás. Középnagy termetű kopófajta. Alakja fekvő téglalap. Fejformája, nyaktartása, törzsének arányai, erős és izmos végtagjai, faroktűzése a közép-európai kopótípusra jellemző. Két változatban tenyésztették: az vadászatnál kedvelt, hosszúlábú erdélyi kopó marmagassága 55-65cm, a hegye használt, rövidlábú erdélyi kopóé 45-55cm. A két változat között az eltérés nagyságban, színben és a szőrben mutatkozik. A hosszúlábú változat leggyakoribb színe a fekete, szőrzete hosszabb, sűrűbb; a rövidlábú változat uralkodó színe a vörös. Jellegzetes tulajdonságai: élénk vérmérsékletű, de nyugodt, rámenős, könnyen tanítható kutyafajta. Szenvedélyes vadász. Lépése nem gyors, vágtája rendkívül kitartó, kitűnően hajtja és állítja a vadat. Jó csapázó, keresésre és vadelhozásra is használható. I közben magas hangon jelez. Eredményesen lefogja a vadat, és állóra ugat. Gazdájához ragaszkodó, támadóval szemben megvédi. A hosszúlábú inkább nagyvadra (medve, vaddisznó, hiúz stb. )
Erdélyi kopó leírása Közepes termetű kutya. Feje hosszúkás, szeme kissé keleties metszésű, sötétbarna. Füle a fejéhez simulva lelóg. Háta egyenes, ágyéka feszes, fara kissé lejtős, mellkasa mély, hasa enyhén felhúzott. végtagjai párhuzamosak, egyenesek. Szőrzete rövid, sűrű. Színe lehet fekete rajzos vagy fekete rajzos fehér foltokkal. Erdélyi kopó eredete Magyar fajta. Különböző keleti kopófajtákkal, elsősorban lengyel kopókkal keresztezték. Erdélyi kopó tulajdonságai Jóindulatú, bátor, igénytelen, rendkívül szívós, kitartó, könnyen tanítható. Gazdájához ragaszkodik, ha kell, bátran védelmezik. Erdélyi kopó alkalmazása Eredetileg medvére, vaddisznóra, hiúzra vadásztak vele, de rókára és nyúlra is használták. Őrző-védő kutyaként vagy kedvtelésből is tartják. Profil: munkakutya, kedvenc. Marmagasság: kan 56-62 cm, szuka 52-58 cm. Testtömeg: 30-35 kg. Táplálékigény: 1700-1780 g/nap. Alomszám: 4-8 kölyök. Várható élettartam: 10-14 év. Forrás: Szinák János – Veress István: Nagy Kutyakönyv
Kismértékű lebernyeg még megengedett. Törzse: szügye széles, mellkasa jól fejlett, hosszú és nem túl mély. Marja kifejezett, hátvonala a mar mögött kissé hajlott. Fara enyhén csapott. A has csak gyengén felhúzott. A farok alacsonyan tűzött. Nyugalmi állapotban a combhoz és az alsó lábszárhoz simul. Végének egyharmada kissé felfelé görbül. A sarokcsonton 1-2 cm-rel túl ér. Tövénél erős, egyenletesen vékonyodó, de nem hegyes. Keresés és hajtó közben felemelve hordja, gyakran a hátvonal fölé kunkorítva tartja. Elülső végtagja kissé meredek állású. Oszlopszerűen támasztja alá a törzset. Végtagá11ása közepesen széles. A mancsok gömbölydedek, jól zártak. A talppárna nagyméretű, kemény rugalmas. A körmök erősek és feketék. A hátulsó végtag kissé hátraállított. A konc izmos, a comb közepesen izmos. A csánk mélyen helyezett, a szár rövid. A talppárna nagyméretű a körmök fejlettek. Színe: bőre pigmentált. A szabad bőrfelületek feketék. Az orrtükör szintén fekete, rövidlábú erdélyi kopó orrtükre sötétbarnás-vörös is lehet.
Ezeket régen leginkább a bölény, hiúz, őz, szarvas és vaddisznó hajtásánál használták, míg a rövidlábúakat inkább a hegyvidékeken tartották, ahol különösen farkas-, medve- és zergevadászatokon hasznosultak tulajdonságai. Voltak olyan területek, ahol a rövid- és a hosszúlábúakat együtt tartották, ezzel magyarázható, hogy az évszázadok folyamán az állományból nem alakult ki több különálló fajta. Voltak azonban a kopótartásnak túlkapásai is, melyre több egykori írás is emlékeztet, így például "sokszor drágább az agár vére, mint a jobbágy vére, s a kopó eltört lába, mint a verés által kirohadt jobbágy fara". Elgondolkodtató a "minden emberi érzés nélküli durvaság [is], midőn a földesúr arra hajtja a jobbágyasszonyt, hogy szoptassa a kopó kölykeit". Azonban a XIX. század végén a megváltozott birtokszerkezet, az erdőgazdálkodás és a mezőgazdaság átalakulása azt eredményezte, hogy a kopók hajdani feladata, létjogosultsága megszűnt, és csak a sziklás, nehezen járható területeken tudták tulajdonságaikat megfelelően kihasználni.