Móra Ferenc (1912) A didergő király Mese, mese, mátka, pillangós határba: volt egyszer egy király Nekeresdországba. Nevenincs királynak nagy volt a bánata, csupa siralom volt éjjele, nappala. Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába, sűrű könnye pergett fehér szakállába: "Akármit csinálok, reszketek és fázom, hiába takargat aranyos palástom! Aki segít rajtam: koronám, kenyerem tőle nem sajnálom, véle megfelezem! " Százegy kengyelfutó százkétfelé szaladt, tökszárdudát fújtak minden ablak alatt: "Ki tud orvosságot a király bajáról, Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol? " Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot, de együtt se ért az egy falat kalácsot. Didergő királynak csak nem lett melege, majd megvette szegényt az Isten hidege. Móra Ferenc - A didergő király (2. kiadás) | 9789632449326. Körmét fuvogatta, keserűn köhintett, bölcs doktorainak bosszúsan legyintett: "Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom, Hívjátok elő az udvari bolondom! " Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond, cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp. Mókázna a jámbor, serdül, perdül, fordul, de a király rája haragosan mordul: "Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed, adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed. "
"Mese, mese, mátka, pillangós határba: / Volt egyszer egy király Nekeresd országba. " A 136 éve született Móra Ferenc A didergő király című verses meséjében a királynak mindene megvan, mégis boldogabb nála még a mezítlábas kisgyermek is. A 136 éve, 1879. július 19-én született Móra Ferenc meséiből és novellái ból árad az életszeretet, de maga az író is nagyon szerethető karakter és író volt. A didergő király – Wikiforrás. Magánemberként amit az életről, a szerelemről, a munkáról, a politikáról vallott, mind olyan gondolatok, amelyeket érdemes időnként elővenni. Móra Ferenc klasszikus verses meséje az örökké didergő királyról és a szeretet erejéről generációk megunhatatlan kedvence. Az őszinte kislány szavai rádöbbentik a királyt arra, hogy a testet és a lelket csakis a jóság és a szeretet képes felmelegíteni. "Mese, mese, mátka, pillangós határba: Volt egyszer egy király Nekeresd országba. Nevenincs királynak nagy volt a bánata, Csupa siralom volt éjjele, nappala. Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába. Sűrű könnye pergett fehér szakállába: "Akármit csinálok, reszketek és fázom, Hiába takargat aranyos palástom!
Mint amikor nap süt a jeges ereszre, A király jégszíve harmatot ereszte. Szemében buggyan ki szívének harmatja, Szöghaját a lánynak végigsimogatja: "Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom, Bíborköntösömet feldaraboltatom. Bársonyrokolyája, selyem főkötője, Lesz ezüstkötője, aranycipellője! " Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi! Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi! " Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett - S didergő királynak nyomban melege lett! A tükörablakot sarokra nyitotta, Városa lakóit összekurjantotta: "Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak, Juttatok belőle, aki fázik annak! " Tódult is be nyomban a sok szegény ember, A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger. Ki is szorult tőlük a király a konyhára, Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra: "Asztalt terigetni, ökröt sütögetni, Fussatok a hordót csapra ütögetni, Ily kedves vendég még nem járt soha nálam, Mint a saját népem - nagy Meseországban... "
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek, Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek. Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta, Fészkit ezer madár jajgatva siratta. A rengeteg fákból egy szál se maradt ott, Aranyos kandallón mind elparazsallott. Didergő királynak de minden hiába, Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába: Csak egy fogam van már, az is vacog bele! Nekeresdországban van is nagy kopogás, Ripegés-ropogás, siralom, zokogás. Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog – A király ajtaja egyszer csak csikorog. Betipeg egy lányka, icike-picike, Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe. Az ajaka kláris, a foga rizskása, Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása: – Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi! Megfordul a király: – Ácsi, kislány, ácsi! Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak. Mért haragszol reám? sohse bántottalak! – Kerekre nyitotta a csöppség a szemét: – Minek szedetted le a házunk tetejét? Hó is hullongázik, eső is szemezik, A mi padlásunkra az most mind beesik: Elázik a bábum kimosott ruhája, Vasárnap délután mit adok reája?