A néma forradalom a példa rá, hogy a jó történetek itt járnak köztünk, és még akkor is megéri elmesélni őket, ha az messze van a hibátlantól. A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer), 2018, 111 perc. Értékelés: 6/10
A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott A néma forradalom lebilincselő mozi, amely egészen új szemszögből mutatja be az 1956-os magyarországi forradalom hatásait – és egy kicsit mindazt, amit akkor a keleti blokk átélt.
A srácok (és a halványabb kontúrral ábrázolt néhány lány) nem afféle felkent eszmei szabadságharcosok, hanem olykor kapkodó, vagdalkozó gimnazisták. Gyerekfelnőttek. Akiknek – és ez a másik nagyszerű vonala a filmnek – szüleikkel kell az élesebb konfliktusokat bevállalniuk. Ez már a múlttal való szembenézés tisztasága Az apák közt akad a történet jelen idejében komoly pozícióban levő vonalas pártkáder, és akad egykori népfelkelő, aki saját bukásukból levonta a következtetést: meg kell alkudni. Félelemből és féltésből. De az új generáció nem fogadja el a megalkuvást, mint lehetőséget. Az erkölcsi döntés pedig személyes fájdalmat okoz, máshogy nem megúszható. És végül, amiben a legjobb – mert ábrázolásában nemcsak tiszta és intelligens, de zsigerileg hatni képes, gyomorba vágó – a film: a rendszer, a diktatúra működésének a bemutatása. A rendszeré, amely a "diákcsníy" és az "ártalmatlan lázongás" kitételt nem ismeri, csak egyet ismer: az eltaposás jogát. Aki azt hitte, egy tanárbosszantó, egymás előtt büszkén vállalható gesztus a falak között marad, nagyobbat nem tévedhet.