Színészeinkre nem lehet panaszunk, rengeteg nagynevet szedtek össze, élén ugye Peter Berg kedvencével, Mark Wahlberggel. Sok filmet csináltak már együtt, és amíg változatos marad a téma, nincs ellenemre egyik esetleges jövőbeli kollaborációjuk sem. J. K. Simmons mellékszereplőként gyönyörűt villant, de ugyanezt a benyomást keltette bennem a szintén mindig toppon lévő John Goodman is. A rosszfiúk közül Alex Wolff fogott meg jobban, színészileg jobban odatette magát robbantótársához képest, ugyanakkor rá sem tudok rosszat mondani. Végül Jimmy O. Yanget említeném még meg, aki pont annyira életszerűen viselkedett, ahogyan azt az adott helyzet megkívánta. A hazafiak napja tehát egyszer simán nézhető film, sőt, sportolóknak kifejezetten ajánlom is, a végén bejátszott képsorok pedig egytől-egyig meghatóak. Tetszett még, hogy Berg azt a hullámvölgyet leszámítva nem tökölt, az R-es korhatár besorolást pedig igényelte is a történet, így növekedhetett tovább az a bizonyos nyomás. A vége felé az utcai tűzharc jelenettel abszolút sikerült meglepniük, de összességében a nyomozós rész is jól szuperált a film második felében.
A történelem fájdalmas eseményeivel való szembenézésnek nagy hagyománya van az amerikai filmben. A polgárháborútól kezdve 9/11-ig lehet találni legalább egy ciklusra elegendő alkotást, ami különböző szemszögekből járja őket körül. Ezután már csak a rendezőn múlik, mennyire akar fontosat mondani, és mennyire akar csak szórakoztatni. A hazafiak napja esetében nem teljesen egyértelmű, hogy Peter Berg milyen célt is tűzött ki maga elé. Peter Berg pályája igencsak érdekes fordulatot vett a 2010-es évek elején, mert az addig különböző stílusú műfaji darabok között lavírozó rendező úgy döntött, hogy az amerikai munkás- és középosztály szószólója lesz. A Csatahajót követő filmjei hasonló hátterű figurák valós eseményeken alapuló kálváriáját mesélték el: hőseiknek reménytelennek tűnő helyzetekből kell kiküzdeniük magukat, miközben csak magukra számíthatnak. A hazafiasság, a "self-made-man" szívósságának mítosza modernizálódik A túlélő állóháborújában és a Mélytengeri pokol grandiózusságában is, A hazafiak napja pedig sok tekintetben tovább is viszi ezeket.
Greenhalge inspirációt talált az állam bátor harcában a szabadságért a brit uralom alól, átnevezte a Holiday Patriots ' Day-t, és április 19-re helyezte át. Az új ünneplés nemcsak az amerikai forradalmat hivatalosan jelző csatákra, hanem az 1861—es Baltimore-i lázadás évfordulójára is megemlékezne-közismert nevén az amerikai polgárháború első vérontásaként., Három madár, egy kő. 1897-ben, az előző évi Athéni nyári olimpiai játékok maratoni versenyének újjáélesztése ihlette, a bostoni maratont a hazafiak napjának ünneplése részeként adták hozzá. Nagyon tisztelt április 19-i hagyomány lett, szinte inkább, mint az eredeti ünnep. A Boston Red Sox még a Patriots napjának részévé vált, 11:05-kor játszott a Fenway parkban, lehetővé téve a rajongók számára, hogy elkapják a verseny végét (egy hagyomány, amely 1959-ben kezdődött). 1969 – ben az egész ünnepséget április harmadik hétfőjére tolták át, hogy háromnapos hétvégét hozzanak létre., az ünnepet hivatalosan csak két másik államban, Maine-ben és Wisconsinban ünneplik (bár még mindig április 19-én ünneplik).
A CBS Films és a Lionsgate forgalmazta, 2016. december 21-én adták ki Bostonban, New Yorkban és Los Angelesben, majd 2017. január 13-án országos megjelenés következett be. Bevételi szempontból csalódást okozott a film, ugyanis világszerte mindössze csak 50, 5 millió dollárt tudott összegyűjteni, ami a 45 millió dollár költségvetését épp hogy meg tudta haladni. A Nemzeti Testület megválasztotta a filmet a 2016 tíz legjobb filmjeinek egyikeként. Cselekménye 2013. április 15-én egy Amerikában élő csecsen testvérpár, Dzhokhar és Tamerlan Tsarnaev két bombát robbantott fel a Boston Marathoni futás alatt, ami széles körben káoszt okozott. Egy fiatal pár, Patrick Downes és Jessica Kensky súlyosan megsérült, akiket elvisznek a kórházba, és mindkettejük egy-egy lábát amputálják; egy családember, Steve Woolfenden is súlyosan megsérült, és elkülönül az ő fiatal fiától, Leótól, akit a rendőrség megmentett és biztonságos helyre szállított. Az FBI speciális ügynökét, Richard DesLaurierst ( Kevin Bacon) azzal a céllal bízták meg, hogy vizsgálja ki a bombarobbanásokat a bostoni rendőrfőnökkel, Ed Davisel ( John Goodman) és a Watertowni rendőrőrmesterrel, Jeffrey Pugliese-el ( J. Simmons) együtt, míg Tommy Saunders rendőrőrmester ( Mark Wahlberg) bizonyítékokat keres, és segíti az embereket, akik megsérültek vagy elváltak a szeretteiktől a káosz során, köztük Patrick és Jessica, valamit Steven és Leó.
Amit viszont e motívumon kívül hallunk, arra a legenyhébb szó, hogy felemás. Reznorék munkamódszere sokszor az, hogy nem konkrétan a jelenetekhez komponálnak, hanem a téma ismeretében összeállítanak már előre egy másfél-két órányi muzsikát, és ebből az elektroindusztriális szöszmötölésből válogathatja ki a rendező és a zenei szerkesztő, hogy hol mi szóljon. Hogy most is így dolgoztak-e, azt nem tudom (esélyes), viszont kétségkívül olyan lett a produktum. A már említettet leszámítva kivétel nélkül monoton trackek ezúttal is bárhol véget érhetnek, semmilyen építkezésnek nincs bennük nyoma. Csak szól és szól a digitális moraj, a kotyogás, a zúgás-búgás, egyszóval az effektek és a manipulált hangok parádéja, ezzel pedig az értékes filmzenék közé még tévedésből sem kerülhet be a score. Ráadásul ezúttal már egyenesen azt érezni, hogy az aláfestés több alkalommal is szinte leesik az adott jelenetről, sőt van, amikor kifejezetten idegesítővé válik az előtérbe tolása. Arra, hogy a szerzőpárost nem feltétlenül annak gondolata foglalkoztatja leginkább, hogy épp milyen stílusú, műfajú filmhez kérték fel őket, jó példa a "Them and Us", melyet ha egy leheletnyivel hangosabbá és agresszívabbá tennének, akár még valamelyik Resident Evil -rész főtémájának is elmehetne.