Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni. – Már én mégiscsak azt mondom – erősködött a medve -, hogy fél fogamra sem elég az ember. – Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat. – Szeretném látni! – Azt ugyan megláthatod. Erre a medve kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta. – Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert. – Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor. – Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom. – Nem hiszem, komám. – Nem-e? Fogadjunk! – Itt a lábam, nem disznóláb! – Itt a talpam, ez sem disznóláb! Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember. Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek. Kérdi a medve: – Ember-e ez, farkas koma? – Nem. – Hát mi? – Ez még csak lesz ember. Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus. – Hát ez ember-e? – Mi hát, ha nem ember? – Ez csak volt ember – mondta a farkas.
– Ha annyira csodálkoztok – válaszolta a Teknős -, legjobb, ha próbát teszünk. – Birkózást ajánlasz? – kérdezte a Medve, és mindjárt gyürkőzni is kezdett. – Inkább kötélhúzást – felelte a Teknős. – Hol egy jó erős kötél? Hamar kerítettek egy vastag, hosszú kötelet. Megállapodtak abban, hogy a Medve megfogja a kötél egyik végét, a Teknős a másikat, és a Farkas vezényszavára mindketten akkorát húznak rajta, amekkorát csak bírnak. Így aztán kitudódik, hogy melyik az erősebb. – Csak egy kikötésem van – tette hozzá az apó -, mégpedig az, hogy a kötél végével a víz alá merülhessek. Biztosabban állok odalent az iszapban, mint idekint a szárazföldön. – Elfogadom a kikötést – felelte a Medve. – Mert én meg biztosabban állok idekint a szárazföldön, mint odalent az iszapban. Ebben is megegyeztek hát. Valamennyien levonultak a folyóhoz – kivéve a báránykisasszonyokat, akiknek, bármennyire duzzogtak is, otthon kellett maradniuk, hogy a lekvárra vigyázzanak -, és felsorakoztak a parton. – A versenyzők foglalják el helyüket!
Fölfortyan a medve: - Fogadjunk! Nyújtja lábát a farkas: - Fogadjunk! De mibe? - Egy kövér nyúlba! - mondja dolgabiztosan a medve. Ebben maradtak. Azzal kilopakodtak az erdőből, s lesbe álltak az országúton, amerre a falusiak szoktak járni. Várnak, várnak, egyszer csak jön arra egy gyerek. Kérdezi a medve: - Ez az ember? Mondja a farkas: - Ez még nem. Ez csak lesz. Várnak, újra várnak. Egyszer csak arra jön egy vén koldus. Kérdezi a medve a farkastól: - Hát ez ember? Feleli oktatón a farkas: - Ez csak volt! Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy menyecske. - De ez csak ember már? Feleli mindentudóan a farkas: - Ez csak társa az embernek! Várnak, várnak, egyszer csak arra jön egy huszár. - Hát ez már ember? Feleli suttogva neki a farkas: - Ez már az! De azzal a farkas már szaladt is, amerre látott. A medve meg kiült nagy büszkén az országútra, a huszár útjába. Meglátja a huszár a medvét, megköpi a markát, előveszi először pisztolyát, és rálő. Aztán rögtön kirántja a kardját, s azzal neki, de vitézül a medvének!