Tóth Árpád: Körúti hajnal Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja. Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága. A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére...
"Az öröm illan, ints neki" – írja Tóth Árpád egyik legszebb versében. És amint élete hanyatlik, úgy homályosítja költészetét egyre észrevehetőbben és erősebben valami nagy, ösztönös elkomorulás, valami mély, tiszta és szubtilis szomorúság: Hiába. Elszalad a nyár. Bús ember, megállok a fák alatt. Elkomolyodik a világ, Ez többé már nem nyári alkonyat. A csókrahajló lomb közül lehull Egy koraősz, rozsdásodó levél, Az ördögszekér megáll az uton És feljajdul a szél. Az élet mindennapi megújulásába, a hajnalba is szomorúság, rezignáció vegyül már. Néhány részeg, dionizikus pillanat után: Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Aranycsókot egy munkáslány kezére… Tiszta zene ez, melyben bonyolult érzések oldódnak fel. Minden Tóth Árpád-vers ilyen: a tartalom valami egészen csodálatos, nehézséget nem ismerő, spontán könnyűséggel patakzik bennük. Úgyszólván minden költőnek vannak hibás, kisiklott, félresikerült versei.
Mennél igazabb, mennél emberibb egy műalkotás, különösen a zenében és testvérében, a költészetben, annál tökéletesebb "formai szempontból" is. Ember és kifejezés; tartalom és forma oszthatatlan, elválaszthatatlan egységet jelent a művészetben. Tóth Árpád valóban csodálatos művésze volt a formának – és éppen ezért volt csodálatos költő e szónak mélyen emberi értelmében is. Alig van még egy költő a magyar líra történetében, akinél a gondolatok és érzések oly tökéletesen és maradéktalanul szublimálódtak zenévé, mint Tóthnál. Két szorosan összetartozó vezérmotívuma van egész költészetének: az elmúlás és az öröm. A múló fiatalság, a múló szépség, a múló élet fájdalma húzódik meg minden Tóth Árpád-vers mélyén. És szemben áll ezzel, mint egyetlen vigasztaló, a "perc… a horatiusi, a goethei, baudelaire-i megfoghatatlan pillanat, a pillanatba sűrűsödött és rögtön elpattanó örökkévalóság" – mint Szabó Lőrinc mélyenjáró, szép bevezető tanulmányában írja. Igen, Tóth Árpád egész költészete tulajdonképpen egyetlen nagy és többé-kevésbé reménytelen vágyakozás, valóban goethei "verweile doch" kiáltás az öröm tűnő pillanata felé.
Jöjjön Tóth Árpád: Április verse. Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokáju, vad suhanc, Újra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét, Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot s zenét! Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes – Katicabogár, Mint árbócra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz! Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendbe nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésüvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot? S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrü testüket Úgy csiklándozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajudó rügye, S a szirom már lepereg: Csókos szél vigye… S átsuhansz a városon, Bérházak felett, Felragyog sugároson Sok vak emelet: Reszkető, bibor varázs, Vén kémény fala, Lányszemszínű kék parázs A szelíd pala.
Az ember akárhová gukkerez föl, Az égen viharfelhő feketél, És minden házereszből Jégcsapot csapol a tavaszi szél, Jaj bizony, A tavasznak kámpec! Fordított világ ez, Baj s iszony, Kámpec a húsvétnak És a randevúnak, Szívünket albérletbe Ki kell adni A randa búnak. Köszönjük, hogy elolvastad Tóth Árpád költeményét. Mi a véleményed a Húsvéti versike írásról? Írd meg kommentbe!
Itt-ott ferdén, egyedül Egy-egy tél-túl földbevert Furcsa fejfa hegye dűl: Megpihenne, ósdi rom, Elzuhanna békiben Lent a füves, ó siron, Hol gazdája rég pihen… Most a tiszta esti ég Gyengezöld és tág mező, Nyúgodalmas, rest vidék, Egy-egy halkan érkező Csillag csillog: angyal ott, Őrző angyal, azt hiszem, Földre ballag most gyalog, … Olvass tovább Ó, lesz-e nékem valaha Egy csendes, barátságos kertem, Hol fényes lombú fák között Hosszan, békén lehet pihennem? Hol bölcsen elemezhetem Megélt, elmúlt tragédiáim, S csendesen mosolyogni látnak Az orgonáim? És lesz-e tisztes, ősz hajam S agyamban csöndes, öreg eszmék? Miket szép, széles gesztusokkal Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk? Kinyitnók a klub ablakát, Ragyogna ránk a holdkorong, S … Olvass tovább A lelkem fáj… Isten ne adja, Hogy most belém szeressen egy leány, Úgy vágyom egy puha ajakra, Sovárabb soh'se lehettem talán –Oly jó volna… Pihenni vá két ringató kart találné perzselő iszonyú nyáronJön minden árnyék… A lelkem fáj… Isten ne adja…Jaj volna, hogyha most találna rám.