Bővebb ismertető Ady Endre, teljes nevén: diósadi Ady András Endre (sz. Érmindszent, 1877. november 22. - mh. Budapest Terézváros, 1919. január 27. Ady új versek kötet. ) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. A magyar politikai újságírás egyik legnagyobb alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei a fejlődést es a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek. Hazafi és forradalmár, példamutató magyar és európai. A szerelemről vagy a szülőföldjéről írt versei éppoly lényeges kifejezései az emberi létnek, mint a szabadság, az egyenlőség, a hit vagy a mulandóság kérdéseiről írott költeményei.
: A Szajna partján Szűz ormok vándora Az Új versek kötetzáró ciklusába olyan versek kerültek, amelyek nem illettek bele az 1. 3 egyikébe sem, ugyanakkor részben átfogták vagy megismételték azok témáját, esetleges mitikus távlatba helyezve értelmezték az én szerepelhetőségeit. A ciklus címe a lírai én nagyra törő vágyait, az ismeretlent birtokba venni akarását is jelölheti, de az orom szó a görög mitológia Parnasszusára (közép-görögországi hegység, a görög mitológiában Apollón és a Múzsák kedvelt tartózkodási helye) is asszociálhatunk. Ady új versek kötete. Így a cikluscím költészetjelképként is olvashatóvá válik. Mindezek alapján a kötetet záró vers (Új vizeken járok) ismeretében az olvasó akár azzal az előfeltevéssel is élhet, hogy ebben a ciklusban ars poeticus vagy a vers születéséről szóló öntematizáló versekkel is megismerkedhet.
Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9
Beküldte: tyldi95 – megjelenés: 1906.
Ady Endrének, ki új verskötete elé ezt a czímet irta, pár év előtt ismertettük már e helyen egy kis versfüzetét, mint egy bár még kiforratlan, de kétségkívül figyelemreméltó tehetség művét. Azóta forrott, haladt, sokat tanult, sokat felejtett: izgalmas, küzdéssel teli lelki életet élt, saját világfelfogást, saját költői hangot és irányt igyekezett a maga számára kiküzdeni. Ez a lelki élet, a hogy a versekből elénk tükröződik, nyugtalanító, különösségével hol vonzó, hol meg elidegenítő hatású. Ady új verse of the day. Nagyon kifejlett önérzet szól a versekből, a költő nem kopogtat ajtónkon, bebocsáttatást kérve, hanem öklével döngeti, fiatalos nekibuzdulással, merész taglejtésekkel, daczos dühvel. Gőgös elszántsággal, a tragikai hős koszorúját érezvén fején, provokálja az olvasót, haragosan támadva megszokott felfogásai, hagyományai, előitéletei ellen. Nem megnyerni akarja, hanem kényszeríteni, hogy nézzen az ő szemével, érezzen az ő lelkével. Van ebben a nekigyürkőzésben kétségtelen geniális vonás, de van egy kis póz és affektálás is.
Jöjjön Arany János legrövidebb versei összeállításunk. Arany János: Még egy Mit is akarsz? … nézz az időre: Ősz van, s neked bús télre jár, Szemedben köd lett a sugár, Dér, hó leszállott a tetőre. Nyílhatnak a fán csalvirágok: Nem lesz érett gyümölcse már; – Hallgat minden dalos madár: Csak – a beszédes liba gágog. Arany János: Meddő órán Belenézek a nagy éjszakába, Alszik a föld, maga árnyékába'; Itt vagy amott csillagok röppennek: Gondolatim is úgy jönnek-mennek. Gondolatom szappanbuboréki Csillogók, mint odafenn az égi: De töredék mindkettőnek utja – Mind szétpattan, mielőtt megfutja. Arany János: Szenvedek én… Szenvedek én egyben-másban, Vén hurutban, fulladásban, Rokkant ideggyengeségben, Félvakságban, siketségben, S impertinens dicsőségben. Folytatjuk – Arany János rövid versek Arany János: Civilizáció Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.
Arany János egyik legutolsó verse ez a hatalmas gondolati költemény a létről és a semmiről. Mint hullócsillag futása, Mely földünk körébe jutva, Lángra gyúl, és tűz-barázdát Írva elszalad, gyorsabban, Mint egyet pillantanál. Útja honnan jött? hová visz?... Míg sötét volt, s ujra az lesz, A világ-ür végtelenjén Hol bolyongott? és hová fog?... Ki tudná megmondani! Míg tündöklött, addig élt. S honnan jössz te, lélek... Mely csak e föld gőz-körében Vetve lángot, addig fénylel, Amig éppen áthaladsz; Bölcsőd és sirod homály. Akkor lobbanál-e föl csak Az állatban, s véle múlsz el?... Vagy jövél a végtelenből Ismeretlen, hosszu pályán, S visszatérsz azon megint?... Oh, ha nem volt, és ha nincs E parányi csillogáson Innen és túl folytatás: Volt idő, mikor tagadták A futamló csillagot: Semmi az, csak földi pára, Lobban, és fut, és el-ég. Most a szellemet tagadják: Semmi az, csupán anyag, Agyvelő, vér és ideg Összhatása, mely azonnal Véget ér, ha szétbomol Agyvelő, vér és ideg. Az anyag a halhatatlan: Fűben-fában újra éled, Összetársul, meg elszéled Mindörökké, szakadatlan; Hanem e feltámadást A szellem nem éri meg: Ez üres hang, nincs sehol, Puszta réme ferde agynak, Mílyet századok ránk hagynak - S csak zavarja a tudást.
Mentovich Ferencnek Írták Arany János és Szász Károly, Nagykőrösön, 1851., az 12 351-ik szerdán. Kedves jó barátunk, Francisce Mentovich! Búban, fájdalomban te sohase voníccs, Sőt a gondok felé még csak ne is konyíccs, Minket bús pofával sohase szomoríccs. Hanem legyen élted az üdvtől otromba. Nőjjön örömöd, mint esőtől a gomba. Gyönyöreid háza sose düljön romba. Az ég hozzád soha ne legyen goromba. Miképen Aeneás bujdosott Trójából: Bujdossék a balsors szíved kunyhójából; Legyen élted szép fa, mit nap s szellő ápol, Sokakra árny készül lomb-koronájából. Fa, melynek gyökerén nem rágódik féreg, Életnedvét meg nem keseríti méreg, Mert a barátság és szerelem testvérek, A csizma sarkába szükséges a kéreg. Sose törjön félre kedved csizmasarka, Legyen örömödnek bugyogója tarka, Ne legyen életed rövid, mint nyúl farka, A sorsnak irántad ne legyen szűk marka. Boldogságod fénye legyen szép szivárvány, Rajta, mint egy hídon, szép tündérek járván, Ne bántson a métely, sem másféle járvány, Hanem oly erős légy, valamint a márvány.
Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor-avatáson fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el 65 éves korában.
Időben is közel született a szabadságharc bukásához és közvetlenül vall is a bukás utáni depresszióról. Közvetlen ihletője személyes és nemzeti tragédiák sora lehetett: Petőfi elvesztése, a költő anyagi problémái, a szabadságharc bukása. Tágabb értelemben pedig az, hogy ekkor már örökre búcsút kellett venni az 1840-es évek derűs optimizmusától. Ekkor már be kellett látni, hogy a magyarság le van győzve, és nemcsak a katonai túlerő győzte le: Arany magában a nemzetben is csalódott. Úgy érezte, a világ erkölcstelen, amorális erőknek enged utat, s az egyén, aki elvesztette hitét a demokratikus eszmékben, társtalanná vált. Kételkedni kezdett önmagában is, múltját sivárnak, üresnek, jövőjét kilátástalannak látta. Megkísértette az értékbizonytalanság, a relativizálás ösztöne is. Úgy érezte, védekezésül csak saját erkölcsi erejére számíthat, és bár beletörődött a szenvedésbe, sohasem vált hűtlenné az elveihez. A vers keletkezése után 10 nappal, 1850. február 25-én már meg is jelent a Hölgyfutár című lapban.