Sokak által jól ismert bibliai szövegrész Szent Pál korintusiakhoz írt első levelének szeretethimnuszként is gyakran emlegetett része. Ebben találhatjuk a "Mert most tükör által homályosan látunk…" kezdetű szakaszt, mely bár kis töprengés után talán magától értetődő, életem során annyi magyarázatát hallottam, hogy talán tíz ujjam is kevés lenne az interpretációk sorra vételezésekor. Ugyanakkor nem is az a tisztem, hogy felsoroljam az értelmezési lehetőségeket, és pláne nem az, hogy azok sorát gyarapítsam; szeretnék csupán kiemelni egyet, amelyet a 20. század egyik legzseniálisabb filmrendezőjének, Ingmar Bergmannak köszönhetünk. Tükör által homályosan - TeSó blog. A svéd direktor 1961-ben készítette később trilógiává dagadó filmjét (az Úrvacsorá val és A csend del szokás egy tematikai egységbe vonni), a Tükör által homályosan című műremeket. A film elején megismerhetünk négy embert: az életét teljes egészében a művészetnek áldozó apát, Davidot, és két gyermekét, a skizofréniás elmebajban szenvedő lányt, Karint, és komoly frusztrációkkal küzdő fiát, Minust, valamint Karin férjét, a valóságban legszilárdabb lábakon álló Martint.
Karin ezzel döntést hozott a két világ között: a víziókat választotta a valóság helyett. Ezzel szemben azonban az apa, ahogy ő maga fogalmaz, rákényszerült, hogy a valóságban éljen. A döntések ellenére a film zárlata közel sem nyújt feloldást az egyre nyomasztóbb szituációk fogságából, vagyis cseppet sem lehetünk biztosak benne, hogy apa és lánya döntése végleges. Tükör által homályosan - Jostein Gaarder - könyváruház. Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy valamiféle tanulságot kellene levonnunk az eddigiekből. Már a film zanzásított bemutatása is hatalmas kihívás volt, lévén Bergman rengeteg szálat pendít és rengeteg szimbólumot jelentet meg filmjében, melyek nagy része Damoklész kardjaként lebeg mindvégig a hősök felett. Ha mégis megpróbálkoznánk valamiféle konklúzióval, akkor valami olyasmire kellene gondolnunk, mint a saját tükörképünk: kétségtelen, hogy minket tükröz vissza, ám nem teljes mivoltunkban, hiszen a belsőnket nem láthatjuk benne. Karin nem látta tisztán a valóságot, csupán jobb, víziómentes pillanataiban. David nem látta tisztán az életet, csak mikor már késő volt.
Ez a védett, gazdag, termékeny és sokszínű vidék, Budapest a mindig elvarázsoló fényeivel, ahol a régi és az új eklektikája sajátos harmóniává olvad össze. A magyaros ízek, a frissen sült kenyér illata, a bográcsban főtt ételek füstös zamata, a tavasz eprek harsány piros színe, az anyák napi orgona. Részem az ezerarcú múlt, de nem a folyton felemlegetett veszteségével és fájdalmával. Inkább a minket formáló tapasztalatokkal, hiszen az a sok minden, amin keresztülmentünk, nem csak elvett, de épített, csiszolt is minket. Szeretem, hogy magyar vagyok, és szeretem, hogy mások: mások. Tetszik az arab nyelv ezeregyéjszaka-dallama, a mediterrán ételek egyszerűsége és a francia konyha kifinomultsága, a japán emberek mentalitása, a cigányzene szabadossága, a thaiok mosolya, Bhután népének környezettudatossága és sorolhatnám napestig. De ahhoz, hogy mások különbözőségét elfogadjuk, elengedhetetlen az önismeret. Nem csak individuálisan, hanem nemzetiség szintjén is. Ahogy Márai mondta: Tükörbe sokáig kell nézni... A tükör tükröződése A tükörben minden fordítva van.
"Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb. " (Keresztury Dezső) Régen tettem közzé olyan bejegyzést, ami nem valamilyen asztrológiai aktualitás kapcsán született. De ez a téma motoszkál bennem egy ideje, hol eltűnik, hol előbukkan, talán most van itt az ideje, hogy kiírjam magamból. Ahogy én látom, más nemzeteknek valahogy jóval könnyebben megy nacionalitásuk felvállalása. A nemzetiség érték, összetartozás, de nem feltétlen jelent kirekesztést. Az ünnepek alkalmával kitűzött zászló az adott nap formalitása és nem hivalkodás. Bár lehet, hogy ez csupán a látszat, nem élek máshol, nem vagyok más bőrében. Magyarként azonban sokszor érzem a megosztottságot: hiányzik a tiszta, megkülönböztetés nélküli jelentése a piros-fehér-zöld színeknek. Magyarnak lenni számomra nem külsőség. A részem. Részem ez a csodálatos és különleges nyelv, amivel nap mint nap szóban és írásban játszadozhatok, anélkül, hogy unatkoznék mellette.