Minden női hazugságban van egy szemernyi igazság. Ez az ő hazugságuknak erkölcsi alapja. Épp ezért veszedelmes. A valóság egy csonka földdarabján vetik meg lábukat, s oly... [Részletek] - Kosztolányi Dezső Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szivem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki,... [Részletek] - Kosztolányi Dezső Az ember bizonyos idő múltán saját szavait is elhasználja. Már nem érzi, mi van mögöttük. Erre új szavakat keres, csak hogy ne alkalmazza a régieket, de az újakban sokszor nincs élet,... [Részletek] - Kosztolányi Dezső Az én édesanyám nagyon jó asszony – többet tudok róla mondani: de lehet-e többet mondani valakiről, mint azt, hogy jó? [Részletek] - Kosztolányi Dezső Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet, gyászos gyönyör, örömtelen öröm! Kosztolányi Dezső idézetek. Csóvát vetek az otthonomba érted, s a kedvesem, a szentet megölöm. [Részletek] - Kosztolányi Dezső Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Ilyenkor tudatára ocsúdunk annak, hogy alaposan becsaptuk magunkat és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami nagyon kellemest látnánk s nem a legkellemetlenebbet. A részeg emberek röpülnek. Csak a józanok hiszik, hogy ide-oda imbolyognak, ők valójában láthatatlan szárnyakon szállnak, s mindenhová előbb érnek, mint remélik. Hogy közben múlik az idő, nem számít, mert nekik az nincsen, és nyilván a többiek csalódnak, kik ilyesmikkel törődnek. Kosztolányi Dezső: FEJTÖRŐ FELNŐTTEKNEK | Verstár - ötven költő összes verse | Kézikönyvtár. Bajuk sem esik, mert a Szűz Mária kötényében hordozza a részeg embereket. Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet, hogy csak bélpoklost ápol, s mert a sebet utálja, magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet: úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved, s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja, dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet. Csodálatos is, hogy egy nótáról mi minden jut eszébe egy magyarnak. De még csodálatosabb, hogy egy nótáról minden magyarnak ugyanaz jut eszébe. Nem a szöveg idézi föl ezt bennük, hanem valami sajátos kedélyhullámzás, melyet a hangok és a hozzájuk fűződő régi emlékek indítanak meg, szinte függetlenül a szövegtől, s ha valaki szavakba tudná foglalni, hogy mit is gondolnak és éreznek már emberöltők óta olyankor, mikor a Kék nefelejcs-et vagy a Nem ütik a jogászt agyon-t hallgatják, akkor ezek a le nem írt szövegek minden korban és minden egyénnél szinte szóról szóra egyeznének, s ezekből talán össze is lehetne állítani egy nemzeti bölcselet mozaiképületét.
Az emberek élnek, lélegeznek és beszélnek. Életünk egyik fontos tevékenysége – pusztán külső szemléletre is – az, hogy gondolatainkat, érzelmeinket szavakkal közöljük, hogy mások gondolataira, érzéseire figyeljünk, azokat a nyelv közege által fölfogjuk, megértjük. Attól a pillanattól fogva, hogy a világra születtünk, mindaddig, míg meg nem halunk, beszélünk. A nyelv nem lehet "egyszerű", mert az ember nem "egyszerű", aki beszéli. Az ember éppen azért beszél, mert nem egyszerű, mert bonyolult, és mindig fölöttébb bonyolult dolgot akar közölni. Egy gyötrelmes, hosszú betegségünk annyi emléket se hagy maga után, mint egy fogfájás. Lelkünk felejteni igyekszik. Évek múlva még azt a városrészt is elkerüljük, ahol a kórház van, melyhez szenvedésünk rögződik. Csak a valószínűtlen igazán valószínű, csak a hihetetlen igazán hihető. Külön kellene szólnom a nőkről is. Ők nem hazudnak – amint tévesen hirdetik -, csak az igazság egy részét hangsúlyozzák. Kosztolányi dezső idézetek. Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.
Beszélni kell most énnekem. Szeretnek. Szeretnek engem, boldogság, hogy élek. Beszélni kell mindig, s nem embereknek, hogy vége már, eltűntek a veszélyek. Lélek csak az ember a többi emberek lelkében, törékeny gondolatokból faragott, száztitkú, halovány emlék, mely néha a fellegekig magasul. Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság. Aki kártyázik, az a felejtés teljes mámorát élvezi, s külön világegyetemben él, melynek síkjait kártyalapok rakják ki. A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos. Légy őszinte, tiszta, bátor. Adj példát. A nap idézete Kosztolányi Dezsőtől - Hamu és Gyémánt. Szemvillanás csak, s kész a bűn, és az örökre tart, örökre büntet, öngyilkos haraggal, és összetöri az emlékedet, téged.
Aztán bonyolultan és rosszul. Majd bonyolultan és jól. Végül egyszerűen és jól. Vámos Miklós Mindenben nyugodalmat kerestem, de csak egy sarokban, könyvvel a kezemben találtam rá. Kempis Tamás A könyvekben, amelyek közt nevelkedtem, láthatatlan, titkos barátokra leltem; s bár lapjaik rég elporladtak már, az illatukat azóta is őrzi kezem. Carlos Ruiz Zafón Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba. Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek! Örkény István Nem szabad bosszankodni, ha plagizálják az embert. Ez a lehető legőszintébb bók. Theodor Fontane Az irodalom a legjobb játék, amit az emberek kicsúfolására valaha is feltaláltak. Sok kezdő szerzőnek valami olyan alapvető dolog hiányzott, mint az élettapasztalat. A hit, hogy az ember először ír, és később él, egy posztmodern tévedés. Mégis sok fiatal ember azért akar író lenni, hogy az írók életét élhesse. Ezzel fejükre állítják a dolgokat. Az ember előbb él, azután elgondolkodik rajta, van-e valami elmesélni valója, de a döntést az élet maga hozza meg.
megrogyva, búsan, társtalan? S mint látom a híd-bolton álló huszéves ifjut, enmagam? Sirok, avagy csak ámulok tán a könnyü perc hamar lefolytán? Vagy tördelem eres kezem, s a habzenére, lángözönre nem is emlékezem? Ki tudja... Mostan is gyakorta úgy rémlik, mint egy költemény az én sirásos, nyári éjem, az én könnyes álom-regém. Olyan, mint egy ezüstös álom, mely ifjan hull a sírba le, s ma sem tudom, hogy az az ifjú Én voltam-e?... Koporsó és bölcső közt Anyám, ha egyszer végre visszatérek és ott maradok mindörökre nálad. Ha ráborulok régi küszöbünkre, s megcsókolom az áldott, ősi fákat és fáradottan, könnyesen remegve nézek szemedbe. Várj akkor engem, mert jövök egy este. Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz, rőt esti láz. Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül, hogy fázva átremeg az ősi ház a félelemtül. De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden, bármily ijesztő nagy leszek s fehér, zárj a karodba, ne keresd a szívem, melyet elönt a csúf, fekete vér, csak nézd kialvó, fénytelen szemem, csak símogasd a főmet csendesen.